Egy Angyal tragédiája

• Téma: Sötét | Szerző: Baiko | Beküldött írás (3,8 pont)

A csuklómat feszíti a kötélt, amit rá csomózott az a sátáni dög. A hátam húsába egy rozsdás kampót akasztott és annál fogva függesztett fel. A lábaimmal kapálózok, de semmi értelme. A fegyvereim szanaszét dobálva hevernek a földön. A hátam sajog, a lábaimat nem érzem, hisz már jó egy órája lógok. Minden vérem oda tolult. Kínomban imákat mormolok, de tudom, hogy fölösleges. Isten itt nem hall meg engem. Tudtam, hogy a pokol iszonyatos hely, de ennyire?
Lelki szemem előtt még látom a csatateret: mi, Angyalok, a Démonok ellen. Ebben a hónapban ez volt a harmadik összecsapásunk. Az átkozott dögök mindenütt ott voltak. Vezér lévén, én álltam elöl. A kardom pengéje szikrákat vetett ahányszor csak hozzácsapódott egy másik fegyverhez. A szememben a hit lángja égett, és ugyanez a tűz táplálta legbelülről a többi társamat is. Nyerésre álltunk. A lábunk alatt ocsmány zöld színű vér alkotott összefüggő folyamot. Csak pár kitartó Démon maradt. Jobb oldalamon volt a legjobb barátom, Michael.

– Gyerünk Lucien már csak egy-két dög maradt! Simán leszedjük őket! – harsogta túl a Démonok rémes morgását, és értelmetlen kiáltásait.
Michael, ahogy ez kimondta, széttárta széles, hófehér szárnyait és a magasba emelkedett. Az Angyalok fenséges méltósága áradt belőle. Izmai megfeszültek, barna haja ide-oda libbent a szárnyai keltette szél miatt. Egy pillanatra leblokkoltam a látvány miatt. Magamba ittam a pillanatot. Majd hirtelen kihűltem. Bombaként robbant az agyamba a felismerés, hogy Michael kis akciója egy óriási hiba volt. A Démonok mindig erre a pillanatra vártak minden egyes csatánál. Összeütközésnél sosem repültünk fel, mert a Démonok kezében volt a fegyver, amivel egyetlen egy suhintással letudták vágni számunkra oly becses ékünket: a szárnyunkat. A másodperc tört része alatt tártam szét én is hófehér büszkeségem és ugrottam fel barátom mellé. Egy lökéssel taszítottam le a földre a barátomat, abba bele sem gondolva, hogy most én vagyok célkeresztben. A penge mélyen vágódott keresztül a szárnyamon, de szerencsére nem sikerült levágnia.

Szerencse – nyilallt keresztül az agyamon ez a szó. Inkább haltam volna meg. Legalább dicsőségben hagytam volna magam mögött e csodás, kínokkal teli világot. Ha egy Angyal szárnyát levágják, az rögtön semmissé válik, sejtjei elporladnak
Még élek. Emlékezetem kihagy. Nem emlékszem, hogyan is kerültem ide, és hogy miért nem siettek mentésemre a barátaim. Főleg Michael... Hülyeséget beszélek. Angyal nem mehet csak úgy a pokolba! Természetellenes dolog. Meg hát ki lenne olyan bolond, hogy egyáltalán megfordul a fejében, hogy lemerészkedik oda, ahonnan nincs visszaút.
Immáron két órája vagyok fogoly. Arcomból kiszökött a vér, lábaim kezdenek feldagadni. Egy-két lila folt is megjelent rajtunk. Bezzeg a Földön ilyen elő sem fordulhatna. Viszont idelent nincs erőm... Mint holmi halandó lógok itt egy barlangszerű helységben. Mindössze három fáklya enged némi fényt. Ez láthatóvá teszi az alattam lévő teret. A padló mintha vérből lenne. Gusztustalan. Látom magam arcképét a vörös tükörben – szinte megkettőz a dolog. A lángok groteszk árnyékokat festenek a falakra. Mintha kinevetnének.
Megrezzenek. A rács ajtaja kicsapódik: először csak egy rikító sárga szempárt pillantok meg, majd a matt fekete égnek nyúló szarvakat.
Mégis ki, vagy mi ez? – kérdezem magamtól.
Vészesen közel jön. Olyan magas, hogy szinte a szemembe néz. Már teljes egészében látom a fogva tartóm: két lábon jár, embernek nem mondható. Patái vannak, kecskére emlékeztet. Testét dús szőrzet borítja. Rámvicsorít, fogsora hófehér, szája kénes szagot áraszt. Undorító...
– Mondd, nem féled a halált? – kérdezi, mire a szám tátva marad. Hogy lehet, hogy értem, amit mond?! Ez szinte lehetetlen... Minden erőm összeszedem, hogy egy választ tudjak kicsikarni a fogaim közül.
– Nem félem – nyögöm ki az igazat.
– Bűnös vagy, akárcsak mi. – azonnal felháborít a kijelentés!
– Isten látja lelkem! – kiáltom bele a sárga számpárba, ami meg sem rezzen. Ijesztő. A pokoli teremtmény ördögi hahotába kezd.
– A te Istened ide nem lát el! – mondja két nevetés közt.
Közelebb lép. Felém nyújtja jobb kezét, és alig érezhetően, körme hegyével megkaristolja orcámat. Agyam azonnal riadót fúj.
– Ne merészelj hozzám érni te alantas dög! Én, a fényt hozó Lucien megparancsolo... – nem tudtam befejezni a mondanivalóm, mert ekkor kaptam az első pofont. Égetett.
– Ti, beképzelt Angyalok, azt hiszitek különbek vagytok?!
– Mert azok is vagyunk...
Sága szemében különös tűz gyullad fel. Nem tudom, hogy mit várhatok, de abban biztos nem lesz semmi jó. Nem mintha itt bármi jót is várhatnék. A teremtmény hirtelen eltűnt. A fáklyák lángjai megrezzenek, akárcsak én. Elgondolkozom. Mégis mennyi esélye van annak, hogy egy Angyalt elfognak, és nem ölik meg egyből? Szinte semennyi... Vajon mit akarhat tőlem ez a Démon? Vagy ki tudja, milyen szörnyszülött...
Tompa fájdalom hasíto végig a lábaimban. Félve pillantok le. Szemem elkerekedik, mikor meglátom a szinte teljesen más színt viselő végtagjaimat. A lila különböző árnyalatait öltötték magukra. A fáklyák ismét megrezzenek, ezzel jelezve, hogy fogva tartóm visszatért.
– Na? Kényelmesen lógunk? – kérdezi a bestia megvillantva fehér, cápaszerű fogsorját.
Persze! A kampóról meg is feledkeztem! Szinte nem is éreztem. Talán, nem is baj.
A bestia még mindig előttem áll. Figyel. Szikrázó sárga szemeit rajtam pihenteti. Láthatóan jól szórakozott a szenvedésemen. Ilyen helyzetben valószínűleg mindenki lehajtott fejjel, könny áztatta arccal könyörögne az életéért. Én nem. Angyal vagyok. Egy kifinomult, büszke lény! Épp ezért vájom kék tekintetem az ő sárga szemébe, és mindezt egy vicsorgással tálalom.
– Jólesik látni, ahogy ott lógsz. Tudod... Nem te vagy az első Angyal aki itt jár. Hogy pontos legyek te vagy a hatvanhatos versenyző – mondja ezt cinikus mosollyal az arcán. – Mindet én véreztettem ki... – mondja a távolba révedve, miközben megnyalja az alsó ajkát. Szinte hipnotikus állapotba kerül.
Kivéreztette? – hasít át rajtam a felismerés, hogy az alattam lévő vörös folyadék... Az a testvéreim vére...
– Te mocsok! Isten, vagy ha nem is az övé, de a többi Angyal haragja utolér! – csapom az arcába, mire egy ér megrándul a nyakán.
– Már csak hatszáz... – mondja, mintha meg sem hallotta volna, amit előbb mondtam.
Ismét eltűnt, de csak pár pillanatra. Egy hosszúkás késsel tért vissza. Markolata gazdagon díszített. Közelebb jön. megint megcsapja az orrom a kénes bűz. Mélyen a szemembe néz, úgy ejt egy vastag vágást a bal lábamon. Nem érzem. Hallom a csobogást. A vér, ami a lábamba tolult szökőkútként folyik. Szóval ezért kellett a felfüggesztés... Látásom homályosul. Szédülök. Megcsap a halál szele. A fáklyák lángja eszeveszett keringőt játszik. Egy pontra fókuszálok: A bestia hófehér mosolyára. Nehéznek érzem a fejem. A lábam, mintha le akarna szakadni, de a nyomás enyhül. Itt a vég. Meghalok.
– Már csak hatszáz... – mondja, miközben a vértől ázott lábaimat nézi.
Az utolsó lélegzetvételemkor vakító fehér fény tölti be a teret. Michael az? Igen. Hallom kétségbe esett kiáltását, bár nagyon távolinak hangzik. Megnyugtat a dolog, hogy Michael itt van és tesz azért, hogy halálom ne legyen hiába való.
Én, a Fényt hozó Lucien, a 66. Angyal akit a pokol legmélyebb bugyraiban tartottak, most meghalok. De az biztos, hogy halálom pillanatában, csak én láttam fényt.

Miisz Art | Beküldött írás | Baiko