Egy elveszett szerelem

• Szerző: P. Patrik | Téma: Érzelmes | Beküldött írás (5,1 pont)

Ordan városa nem különleges. Olyan hétköznapi, mint a többi város. Az emberek is hétköznapiak. Egyedüli látképe a város szívében lévő park, ahová a jellegzetes illat, fehér galambok, és a gyerekek viháncolása miatt járnak sokan. Viszont van egy elhagyatottabb része. Ott csak egy fűzfa díszeleg, alatta egyetlen paddal. Azon az egyetlen padon, pedig egyetlen emberrel. Egy 70 év közeli öregúrral. Habár sokan látogatják a parkot, Ő az egyetlen, aki este kilenckor is ott ül. Minden nap ugyan azon a padon, ugyanúgy egy szál piros rózsával. És ugyanabban a katonai egyenruhában. Senki sem tudta hogy miért. Csak azt tudni, hogy minden este könnyes szemmel hagyta el a szeretett parkot. Minden nap láttam, és minden nap azon gondolkodtam:" Vajon kire vár?És miért? Hogy lehet hogy a remény ennyi idő után is él benne?Hogy lehet ilyen kitartó?" Csodáltam. Aztán egyik nap, mikor már a délután óráit verdestük, nem jelent meg. Megijedtem. Elkezdtem keresni, hogy hol lehet. Talán feladta? agy találkozott azzal az emberrel? Úgy délután öt óra fele, pedig megláttam a parkban, ahogy eső módjára cseperegtek a könnyei. Ekkor odamentem hozzá:

- Elnézést uram! Mi történt?
- Elvesztettem... - mondta miközben szaporán törölte könnyeit - elvesztettem!
- De mit? - kérdeztem
- A...a virágot!
Hát persze! Nem volt nála a virág! De vajon... miért fájhat neki ennyire egy virág elvesztése?
- De az csak egy virág! -Mondtam
Erre a sírása elhalkult. Megdöbbent arccal rám nézett. Össze-vissza nézett a szemeivel, mint aki nem akarná elhinni, hogy mi történt. Erre mérgesen rám üvöltött:
- Ez nem csak egy virág... ez a lelkem egy darabja!
Majd mérgesen elviharzott. Nekem pedig volt időm gondolkozni. Vajon hogy értette ezt?
Utána mentem. Nem ment túl messzire, a virágbolt előtt végre utolértem. Megkérdeztem, hogy mit jelent ez,
és elmondta:
- Mielőtt itt letelepültem, a fronton szolgáltam. A szakaszvezetőnk elmondta, hogy ez lesz a legveszélyesebb bevetésünk. Én pedig meggondolatlan voltam, és előre mentem. Így a kórházban kötöttem ki... Halálos sebekkel. Már lemondtak rólam. Azt mondták meghalok. De ő nem. Ő segített rajtam. Neki köszönhetem az életem. És, hát... Beleszerettem. Viszont többet nem tudtunk találkozni. Az utolsó kezelésünkkor azt mondta, hogy itt találkozzunk. Azóta is várom,őt. Várlak, Eve Kyleman!
Ekkor felcsillant a szemem: hiszen ez a nagymamám neve! Viszont egy hideg, szomorú érzés is átjárt... Mert a nagymamám 40 éve halott. Egy hirtelen támadás alatt megölték a támadók.
Elvezettem a nagymamás sírjához. Térdre borult. Nem akarta elhinni. A rózsát pedig a sírjára tette.

Estefelé voltunk, hazakísértem. Másnap viszont újra láttam. Ugyanabban a ruhában, ugyanavval a rózsával. Odamentem hozzá megkérdezni, miért vár még. Beszéltem vele, de ő meglepetésemre ezt válaszolta:
- Te ki vagy?
- Hogyhogy ki?! Velem beszélgetett tegnap a parkban!
- Ez lehetetlen! Engem tegnap leszereltek!
És ekkor jöttem rá: az öregúr Alzheimer-kóros. Még mindig azt hiszi, hogy a nagyi él. Mindent elfelejtett.
Megmondhattam volna az igazat... De nem tettem. Ez volt a legjobb neki. Így él még benne a szerelem... A szerelem csodája.