- Szerző: P. Patrik | Téma: Érzelmes | Beküldött írás (5,1 pont)
Ordan városa nem különleges. Olyan hétköznapi, mint a többi város. Az emberek is hétköznapiak. Egyedüli látképe a város szívében lévő park, ahová a jellegzetes illat, fehér galambok, és a gyerekek viháncolása miatt járnak sokan. Viszont van egy elhagyatottabb része. Ott csak egy fűzfa díszeleg, alatta egyetlen paddal. Azon az egyetlen padon, pedig egyetlen emberrel. Egy 70 év közeli öregúrral. Habár sokan látogatják a parkot, Ő az egyetlen, aki este kilenckor is ott ül. Minden nap ugyan azon a padon, ugyanúgy egy szál piros rózsával. És ugyanabban a katonai egyenruhában. Senki sem tudta hogy miért. Csak azt tudni, hogy minden este könnyes szemmel hagyta el a szeretett parkot. Minden nap láttam, és minden nap azon gondolkodtam:" Vajon kire vár?És miért? Hogy lehet hogy a remény ennyi idő után is él benne?Hogy lehet ilyen kitartó?" Csodáltam. Aztán egyik nap, mikor már a délután óráit verdestük, nem jelent meg. Megijedtem. Elkezdtem keresni, hogy hol lehet. Talán feladta? agy találkozott azzal az emberrel? Úgy délután öt óra fele, pedig megláttam a parkban, ahogy eső módjára cseperegtek a könnyei. Ekkor odamentem hozzá: