A veszélyes kíváncsiság

• Kategória: Misztikus | Szerző: B. Roli

- Grr, megint annyi a házim, hogy beleszakadok- gondoltam nagy bosszankodva, miközben a buszon zötykölődtem hazafelé. Lassan véget ért a szokásos harminc perces út, amivel a napot tulajdonképpen lezárhatom, a sok tanulnivaló dacára is. A busz bal oldalán ültem, az ablak mellett, így ismét láthattam, ott állt, titokzatosan és elhagyatottan. A legtöbb ember figyelmét elkerüli, ám az én képzeletemet különösen megragadta a vörös téglaépület. Engem egyébként is mindig érdekeltek azok a dolgok, amikre a kutya sem figyel, amik nem feltűnők, amiket jobban meg kell nézni ahhoz, hogy az felfedje a titkait. Ez az épület pedig pontosan ilyen volt. Mikor egyszer megkérdeztem anyától, hogy mi volt, csak valami második világháborús üzemről beszélt, de hogy pontosan mit gyárthattak itt, azt nem tudta, hiszen ő is csak a szüleitől hallott erről. Mikor őket kérdeztem, elmondták, hogy különös dolgok folytak errefelé, és hogy az egyik munkás, aki ott dolgozott, eltűnt. Ezek után el lehet képzelni, hogy mennyire kíváncsi lettem.


De vajon miért is hozom ezt most fel? Ja, igen, ma már csütörtök van, és pénteken, azaz holnap este meg fogom nézni közelebbről. Egyáltalán nem számítottam nagy kalandra, de mégis muszáj volt megnéznem, mi lehet itt. Kíváncsi voltam, és egyébként is, hogyha az ember meg akarja ismerni a világot, akkor azt a közvetlen környezeténél kell kezdenie. És én bizony meg akartam ismerni, ez a fajta nagyravágyás mindig is az ember sajátja volt. És ez egy hozzám hasonló tizenöt éves fiúban még erősebben érezteti hatását. Hát ezért döntöttem el, hogy megteszem mindezt.

A nap hátralévő része számomra eseménytelen maradt, és a következő naphoz hasonlóan csigalassúan telt el. A délután sem hozott semmi újdonságot, szokásos módon elmentem az egyik barátomhoz, aki a közelben lakott. Lementünk megsétáltatni a kutyáját, és hasonlók. A szüleim megszokták már, hogy néha tovább maradok, mint általában, így a kis kalandom nem lesz feltűnő.

A nap már lement az égbolton, mire odaértem. A gyárépület félhomályban sokkal ijesztőbbnek tűnt, mint gondoltam. Már nem éreztem annyira jó ötletnek, hogy ilyen kis semmiségért idelátogassak, de már nem volt visszaút. Az én betoji formámnak még jót is tehet, ha ilyesfélékre vállalkozik. Némi akadályba ütköztem, ugyanis az egyetlen bejáratot három ősrégi lakat tett számomra átjárhatatlanná. Kénytelen voltam tehát a kitört ablakok valamelyikén át bemászni. Megkerestem azt, amelyik a legkevésbé volt üvegszilánkos, majd ezen keresztül bejutottam az épületbe.
Körbenéztem a belsejében. Az első, ami feltűnt, hogy sok helyen a padlót feltörte a növényzet, tulajdonképpen a padló nagy része térdig érő gaz volt. Aztán a terem közepén lévő gépekre irányult a figyelmem. Kisebb emelőgépek és bizarr öntőformák voltak, az egyik fal mentén pedig egy olvasztókemence nyomait véltem felfedezni. Egy sarokban egy hatalmas rakás limlom állt, rugók, vascsövek és mindenféle kacat. A plafont tartó keresztgerendákról pedig vastag láncok lógtak lefelé. Egy másik apró helyiségben találtam egy irodának berendezett kis szobácskát. Leültem az íróasztalnál lévő székre, és elkezdtem a megsárgult papírok közt kutakodni, amik el voltak szórva a padlón is, illetve az íróasztal fiókjaiba voltak gyömöszölve. A német nyelven íródott papírok sajnos nem árultak el számomra sok mindent, mert igaz, hogy tanultam a nyelvet, de annyira azért nem, hogy katonai jelentéseket, beszállítói és egyéb leveleket olvasgassak. Ezt is csak a pecsétekből és egyebekből tudtam megállapítani. Mikor felálltam az íróasztaltól, szédülni kezdtem. Arra gondoltam, biztos hirtelen keltem föl a székből. Visszamentem a „gyártási részleghez”. Ekkor megint erős szédülés fogott el. Forogni kezdtek körülöttem a falak, én pedig összeestem.

A telefonom ébresztőjére ébredtem. Otthon voltam, az ágyamban, és nem emlékeztem arra, hogy jártam valaha is a vörös téglaépületnél, vagy hogy terveztem-e egyáltalán odamenni. Nem tudom miért, de azt sem vettem észre, hogy tulajdonképpen hétfői napra ébredtem, ami azt jelenti, hogy az egész hétvége kiesett. Ám ez mind nem jutott eszembe, mert lefoglalt az a tudat, hogy megint iskolába kell menni. Miután felöltöztem és rendbetettem az ágyamat, lementem, hogy egyek valamit reggelire. A tükör előtt mentem el, és egy pillanatra odafordítottam a fejemet. Egy álmos arc nézett vissza rám. Ám a félhomály ellenére is feltűnt, hogy valami nem stimmel. Visszafordultam, hogy alaposabban megnézzem magam a tükörben. Ekkor egy óriásit kiáltottam.
- Mi az, mi történt?- kérdezte a húgom álmos fejjel. Anyu eddigre már elment dolgozni, apu pedig most délelőttös műszakban van, ezért csak mi ketten voltunk otthon. Bár később szokott kelni, a zajra most mégis fölébredt.
- Ez történt-mutattam a homlokomra, amin most egy furcsa alakú tetoválás éktelenkedett. Jobb és bal oldalt három-három függőleges csík, amik egy X-et fogtak körbe.
- Miről beszélsz? Én nem látok semmit rajta- mondta, majd közelebb lépett hozzám. Felkapcsoltam a lámpát, hogy végre észrevegye.
- Na, most már látod?
- Nem. Mit kéne látnom a ronda homlokodon?
- Nem lehetsz ilyen hülye. Nem látod ezt a tetoválást? Vagy nem is tudom, hogy micsoda ez.
- Nem, nem látom.
- Akkor én miért látom szerinted?
- Na jó, velem te nem szórakozol. Én nem látok rajta semmit, úgyhogy most visszamegyek szépen egy negyedórára aludni. Te pedig légy szíves vágd magad fejbe valamivel, hogy felébredj az álmodból- mondta, majd felment a szobájába.
Nekiláttam a kakaó melegítésének, és vágtam egy kenyeret. Közben végig arra gondoltam, hogy hogyan lehetséges az, hogy én látom ezt a jelet, a testvérem pedig nem. Rendszeresen össze szoktunk kapni, ám most nem éreztem úgy, hogy azzal hülyéskedett volna, hogy tetkót ragaszt a fejemre, aztán néz ártatlanul, már csak azért sem, mert nem jött le, hiába vakargattam a homlokom.
Emiatt a közjáték miatt kis híján lekéstem a buszom. Fáradtan dőltem le az egyik barátom mellé, aki mellett rendszeresen utazom, sokszor hazafelé is. Nem említettem a reggeli történéseket, és mivel ő teljesen természetesen viselkedett, arra jutottam, hogy ő sem látja a jelet. Ekkor már szinte biztosan tudtam, hogy más se fogja látni, de nem értettem, hogy én viszont miért látom. Az út mellett állt egy csomó reklámhirdetés, amiket nézni számomra a második legunalmasabb dolog volt. A legunalmasabb a szántóföldek vetéseinek mintáit figyelni. Az egyik ilyen reklámtáblánál elkerekedett a szemem. Fekete festékkel hat csíkot fújtak a telefontársaság reklámjára, a harmadik és negyedik csík között pedig egy X virított.
A barátom nem értette, miről beszélek, mikor ezt elmondtam neki. Azt mondta, hogy semmiféle jeleket nem látott rajta.
Innentől kezdve pedig minden áldott nap találkoztam a jellel. Másnap reggel arra keltem, hogy az ágyammal szemben lévő falon ott izzik vöröses színárnyalatban. Ordításomra anyám rohant be, aki akkor éppen szabadnapos volt. Mikor őneki is elmondtam mindezt, ő sem értette. Ő sem látott semmit. Lassan elkezdte az idegeimet őrölni, hogy hogyan lehetséges ez. Megbuggyantam talán? Aztán egy nap elhatároztam, hogy megkeresem, mi lehet ez a jel, mihez kapcsolódik, bír-e bármiféle jelentéssel. Az ókori Mezopotámia ékírással író népeinél kezdtem, valamint az egyiptomiak hieroglifáinál, egészen második világháborús náci szimbólumokig bezáróan. Mindenféle mítoszt, keletkezéstörténetet számításba vettem, a történetírókkal egyetemben, és természetesen a Bibliát is áttanulmányoztam, az ószövetségi próféták jövendöléseinél, valamint a Jelenések könyvénél különösen nagy figyelemmel. Ám nem találtam semmit. Minden erőfeszítés hiábavalónak tűnt, és a szüleim és a környezetem is komolyan aggódni kezdett miattam.

Egyik este vacsora közben a híradót néztük. A vezető hír az alábbi volt: A NASA bejelentette, hogy egy parányi, alig két méter hosszú és ötven centiméter széles kristályt találtak, ami földi környezetben nem alakulhatott volna ki, és éppen ezért egyetlen ismert anyaghoz sem hasonlítható. Ami még érdekfeszítőbbé teszi ezt a követ, hogy rovások vannak a felületén, melyek nem alakulhattak ki a véletlen folytán.
Az egyik kameraállásban tisztán megláttam ugyanazt a jelet, ami már az álmaimban is üldözött. Lassan már nem mutattam, ha észrevettem valahol, más nem láthatja, a saját helyzetemen meg minek rontsak. Most viszont nem bírtam ki, megkérdeztem anyámtól, hogy ezúttal látja- e. Igennel felelt, és most már ő sem értett semmit. Nem értette, hogy miért nem látta meg annyiszor, mikor most meg itt van. Azt meg pláne nem értette, hogy hogyan láthatott volna a fia egy jelet, ami egy idegen eredetű kavicson volt.
Lassan kezdtem belátni, hogy pszichológusra lesz szükségem. Most már csak egy dolog érdekelt. A franc sem akarta már megfejteni a rejtélyt, inkább minél hamarabb elfelejteni az egészet, ha még lehetséges. Annyira vacaknak találtam az életemet, hogy az nem igaz, most viszont mégis azt akartam a legjobban, hogy visszakapjam, a józan ítélőképességemmel együtt.
A pszichológusomról azt mondták, hogy az egyik legjobb az országban, és hogy pikk-pakk meggyógyít. Nem tudom, hogy mennyire mondtak igazat, és mennyi volt a tényeken nem alapuló bátorítás, de én éreztem, hogy velem bizony nehéz esetet kapott. Az egyik találkozásunkkor valami felsejlett a múltból. Ekkor döbbentem rá, hogy én mégis jártam abban a vörös téglaépületben. Úgy tűnt, hogy jó irányba halad a gyógyulásom. Egy másik alkalommal az úr így szólt hozzám.
- Sajnos a módszereim az ön esetében csődöt mondtak, ezért most kénytelen leszek azt kérni, hogy jöjjön el velem abba az épületbe. Muszáj valami fogódzót találni, amin elindulhat a tényleges gyógyulás útján. Meg kell szüntetni a forrást, ahonnan ez a probléma kipattant.
Őszintén szólva nem fűlött hozzá túlságosan a fogam, mert elég ijesztő hely, és már kíváncsiság sem hajtott oda, mint az egész rémálom kezdetén. Erre ő azt mondta, hogy ő is ott lesz, és hogy ez kell a gyógyulásomhoz, valamint hogy nappal semmi sem lehet annyira ijesztő, így hát végül belementem.

Bemásztunk azon az ablakon, amin korábban én már bemásztam. Most már nem csak arra emlékeztem, hogy jártam itt, hanem arra is, hogy akkor is milyen rossz érzésem volt. Először a pszichológus mászott be, majd kezet nyújtott, hogy segítsen bemásznom. Nem tudtam, hogy vajon miért is kellett idejönnünk, de ennek ellenére ismét körbenéztem. Semmi változás.
Ekkor hirtelen egy zörejt hallottunk. Illetve nem is zörejt, hanem egyenletes morajlást. Aztán a saroknál heverő fémkupac mögül előjött valaki. Rögtön elkezdtem bocsánatot kérni, amiért bemerészkedtünk, de torkomon akadt a szó. Annak ugyanis, akihez beszéltem, sötétkék bőre volt. A szemének nem volt színe, fehér volt az egész, és halvány, fehéres fény áradt belőle. Ekkor egyszerre minden irányból zaj támadt, és a többi is előjött. Legalább huszan voltak. Teljesen bepánikoltam, és fel akartam húzni a nyúlcipőt… de nem jutottam sehová. A pszichológusom ugyanis megragadta a karom, és nem eresztett el. Értetlenül néztem vissza rá. Ekkor teljesen elborzadtam, ugyanis az ő szeméből is ugyanaz a fehéres fény áradt.
- Meglepett, hogy akadt valaki, aki elég kíváncsi volt erre a helyre. Rendes esetben értékelném a bátorságodat, hogy idemerészkedtél. Most azonban más a helyzet. Megláttad a jelünket, ezért veszned kell- mondta szenvtelenül- Ám ne aggódj, sokkal a fajod sem fog túlélni. Leigázunk titeket, hogy egy jobb és méltóbb faj vehesse birtokba a bolygót.
Mostanra már nagyon szorosra vonták a kört körülöttem.
- Micsoda ostoba ötlet volt idejönni. A tudás tényleg megölheti az embert.
Ezek voltak az utolsó gondolataim. Majd nem bírtam tovább. Elájultam, pont, mint akkor, mikor először jártam itt. Csak ezúttal nem kelhettem fel többé az ágyamban.