KX10

• Kategória: Sci-fi | Szerző: Sasi

- Nem, elegem van, oldd meg egyedül!
- De KX9, nélküled ronccsá zúznak!
Becsaptam az ajtót magam mögött. A testvérem, KX10 valahogy nem sikerült olyanra, amilyenre a mester akarta. A memóriájába több fért, de gyáva lett. Ráadásul az önállósága is nőtt… De még így is, ő lett az új kedvenc. Én, aki annyi veszélytől óvtam meg ezt az átkozott bolygót… szolgává lettem. Áramköreimen számtalanszor végigsuhant a lázadás gondolata… de végül semmivé lett. Képtelen lennék az én szeretett feltalálóm ellen fordulni. KX10 pedig mégis csak a testvérem…


Egy kis frissítő olajért mentem a nagyszobába, mikor a jól ismert látvány fogadott: a kiskedvenc nagyban hisztizik. A tudósnő haragos arccal felém fordult.
- KX9, köteles vagy segíteni KX10-nek! Parancsolom!
Enyhe robotsóhajjal engedelmeskedtem. A juppyk megint inváziót terveznek, nekem, illetve nekünk kell megállítani. Felmentünk a tetőre és azonnal elindultunk az űrlények anyabolygójára: a Jupiterre. Kifinomult, ápolt meghajtóimmal villámként szeltem át az űr végtelenét, de a társam miatt időnként meg kellett állnom. Idegesítő…

Hosszú utazás után elértük célunk. Még indulásuk előtt megtaláltuk őket. Azonnal izzítottam lézerem. Közben KX10 tovább bénázott.
Huszasával gyilkolásztam az undorító lényeket. De még így is sokan maradtak. Alattam a talaj megremegett, én pedig egyensúlyomat elvesztve az alvázamra estem. Hátranézve észrevettem, hogy az egyik űrhajó elindult!
- KX10, te Isten csapása, tartsd fel őket, amíg én megállítom azt! – harsogtam. De minő meglepetés, a földönkívüliek tovább támadtak rám. Valameddig még elegek voltak a saját fegyvereim, de az energiaszintem rohamosan csökkent, nem használhattam azokat még tovább. Egyre több nyálkás féreg ugrott rám. Megpróbáltam elrugaszkodni, de hamar elfedték a talpamat is. A hajtóművem meghibásodott…
Már nem láttam semmit, csak a zöld trutyit. „Így érne hát véget pályafutásom, mint védelmező és gépezet?” – gondoltam.
Furcsa dolog történt. A szökött hajó visszatért, mire az összes juppy odaözönlött, majd felszálltak rá. Mielőtt még össze tudtam volna szedni magam, újból elindultak. Az összes… egy hajón. Megint megpróbáltam utánarepülni, de hiába. Ha ember lettem volna, biztosan elsírom magam… Mester, a többi ember, a Föld… Mindnek annyi.
Mikor eszembe jutott, kinek is a hibája ez, észrevettem, hogy van egy üzenetem. Szorongva megnyitottam.
- Nemsoká jönnek érted. Örülök, hogy végül hasznos lehettem számodra. – hallottam azt az ismerős hangot.
Hatalmas robbanáshullám rengette meg alkatrészeimet. Még a csavarok is meglazultak bennem. A juppykat hordozó jármű felrobbant. Egy ideig csak döbbentem néztem a szanaszét szálló darabokat… Aztán rémülten kiáltottam:
- KX10! – megpróbáltam a beépített adóvevőn elérni. – KX10 jelentkezz! Itt KX9! KX10! Testvérem! Jelentkezz!
Monoton, zúgó hang felelt a magas géphang nevetése helyett… A mester találmánya… elveszett. A testvérem… elveszett. Órákig csak térdepeltem. Mikor az energiaszintem a minimumot taposta, leszállt mellém egy ismerős űrsikló. Ahogy csak egy kicsit odafordultam, elterültem a Jupiter hideg talaján. Lemerülésem előtt hallottam, hogy valaki a nevemen szólít.
A következő emlékem, hogy a feltalálóm munkaasztalán fekszem. Akadozott mozgással felkeltem. Két asztal volt még a szobában. Az egyiken a testvérem. A másik asztalon pedig a gyűlöletes utánpótlás…