Karácsonyest és a magány

• Szerző: Sasi

Karácsony est. Még mindig az a boldog, szeretetteljes illúzió jut eszembe erről a két szóról. A régi idők, mikor volt karácsonyfa, voltak ajándékok, Apa, Anya, a testvéreim és én együtt ettük a töltött káposztát. Ma mi lett ebből a képből?
A szüleim északon élvezik utolsó éveiket, fivéreim délen kergetik még a lányokat. Még így is, hogy a vérrokonaim nincsenek mellettem... mikor lettem ilyen magányos? Talán múlt évben? Nem. Nem tudnám megmondani. Ez egy észrevétlen folyamat volt.

Az ablak bepárásodik a leheletemtől. Hunyorogva figyelem a szemben lévő ház fényeit. Miért nem fogadtam el a meghívást arra a bulira? Talán már megszoktam az elutasítgatást. Vagy csak félek az ilyesmiktől?

Este tizenegy. Megint éreztem az Ő hiányát. Furcsa, hogy hiszek benne, de úgy érzem, nekem nincs másom rajta kívül. A kabátom a sálam... Kellemesen melegek. Én viszont hideg maradtam.

Hogy értem negyed óra alatt a temetőbe? Jó kérdés. Nem emlékszem arra az időre, amit a gyaloglással töltöttem. Friss virágok? Ah, hiszen tegnap is hoztam. Még nem takarították el... Csak most tűnik fel, hogy minden nap a magányosságomon töprengek, végül pedig az ide jövök.
A szerelmem? Nem. Ő annál több nekem.
"Boldog szülinapot." suttogtam a feszületnek, majd leraktam elé az apró ajándékot. Már belül is kellemes melegség töltött el. Elgyengültem, végül szédülten a szobor lábaihoz estem. Miért történt ez? Hát persze, ez várható volt, hiszen már jó ideje egy falatot sem ettem. Csak most vettem észre, mennyire fáj a hasam. Túlságosan is. Lehunytam a szemem, majd feltámaszkodtam. De saját magam még a földön láttam.
Álmodom csupán? Vagy meghaltam. Egy nagy kéz finoman megsimogatta a fejem. Ismerős férfi nézett rám fentről.
"Meghaltam?" kérdeztem reménykedve.
"Nem. Még nem." mondta majd átkarolt. "Még dolgod van itt." Bágyadtan visszaestem a földre.
Mikor legközelebb kinyitottam a szemem egy világos helységben voltam. A látásom után a hallásom kapcsolt vissza. Monoton csipogás. Gyógyszerszag.
Az ajtó kinyílt. Egy vakítóan fehér ruhába burkolt, aranyhajú nő lépett be. Minden mozdulata, amivel az apró dobozokat rendezte elvarázsolt.
"Egy angyal vagy?"
Meglepetten felemelte a fejét, elmosolyodott, és válaszolt: "Csak egy ápoló. Jobban vagy?"
Mosollyal válaszoltam. Mellém sétált és gyengéden megfogta a kezem. Régóta először egy ember miatt nem éreztem a magányt. Jó érzés. Szeretem.