- Szerző: Nana | Téma: Gondolatok
Az időjárás is siratja a mai
napunkat. Dörgés ébreszt hajnalban, az órára nézve elkeserít a
tény, hogy másfél órám maradt az ébresztőig, de fejemre húzom
a takarót és addig is szundikálok. A hangos csipogás
megszüntetése után nyúzott fejjel bújok ki a meleg kuckóból,
ennél csak a kényelmetlen ünneplő magamra erőszakolása
kellemetlenebb, főképp a tudattal, hogy ma is rajtam fog a
legborzasztóbban állni. A buszon nyomorgó tömeg a felhordott
sárban, és vízben tocsog, a járókelők óriás pocsolyák között
szlalomoznak, én pedig „unott arccal valahová lépdelek”. Az
iskolaépülethez érve feltűnésmentesen igazgatom tincseim, aztán
feladom a harcot, így-is úgy-is kényelmetlenül érzem magam.
Késve vonszolom fel magam a másodikra, szerencsémre útközben
osztálytársba botlok, így nem egyedül esek be a terembe, ahol az
osztályfőnök már teljes átéléssel mesél az idei tanévről.
Egy két mosolyt elcsípek a tanárnő rosszalló tekintete mellé,
majd levágom magam egy üres padra… még mindig piszok
kényelmetlenek a székek. Semmi sem változott, és mégis minden.