Elmosódott határok

• Kategória: Mese | Szerző: N. Tomi

Emily nagyot ásítva ült fel baldachinos ágyában, amit alapjaiban a szobába törő fa törzséhez rögzítettek. Belebújt egyszerű vászoncipőibe, majd az ablakhoz sétált, amin a tölgy egyik ága talált kijáratot még évekkel ezelőtt. A ragyogó kék égen lazacrajok úsztak tova, pikkelyeik szivárványszínben játszottak az ikernapok fényében. Épp az emeletekkel alább elterülő, mediterrán hangulatú városon pihentette szemeit, mikor halk kopogás után kinyílt az ajtó.

- Úrnőm, ébren vagy már? – kérdezte zengő basszusán a talárba öltözött pingvin.
- Persze Arthur, fáradj csak beljebb!
- Úrnőm, minden tiszteletem mellett fel kell szólítanom, hogy reagáljon a levelekre. Már napok óta gyűlnek, és egynéhány közülük igen fontosnak tűnik.
- Rendben, találkozzunk az étkezőben, csak magamra kapok valamit.

Arthur távoztával Emily köntöst öltött selyemhálóingjére, majd az említett helyiség felé indult. Az udvarház folyosói gazdagon voltak díszítve, a falak pompáját portrék és tájképek hangsúlyozták, a padlót hímzett szőnyeg borította. A szövevényes rendszerből sok ajtó nyílt további szobákba, de a lány – lévén egész életét itt töltötte – gyakorlottan navigált az útvesztőnek is beillő rezidenciában. Ahogy elérkezett a tágas étkezőbe, belenyúlt a pulton pihenő sütis üvegbe, s egy marék zamatos pillangót húzott elő. Épp imént szerzett reggelijét majszolta, amikor felbukkant Arthur, nyomában egy fiatal férfival. Barna haját összefogta, mogyorószín szemei vidáman csillogtak. Kezében botot tartott, aminek végén csiszolt smaragd ült.
- Itt vannak a levelek, úrnőm. Sir Arryn ajánlkozott, hogy tanácsot ad, amennyiben elakadna.
- Ebben az esetben szívesen veszem Sir Arryn társaságát – válaszolt széles mosollyal Emily. Mindig is nagyra értékelte a férfit, s az utóbbi időben nem csak a varázsló szakmai tudása által nyújtott előnyöket élvezte. Arthur a szoba közepén álló, hosszú asztalra helyezte az iratkupacot, majd továbbtotyogott dolgára.
- Szemét, marhaság, szemét… - sorolta unottan Emily, miközben nekikezdett a válogatásnak.
- Tudom, hogy mostanában sok dolgod van, de talán kimozdulhatnánk valamikor, és most nem a kötelező megjelenésekre gondoltam. A borzok azt mondják, van egy völgy a várostól nem messze, ahol… - mondatát Emily akasztotta meg, aki ráhelyezte kezét az övére, s mélyen a szemébe nézett.
- Nekem mindegy, hova megyünk, csak végezzünk előbb a munkával. Majd utána ráérünk tervezni! – ajkai cinkos mosolyra húzódtak, ám arca hamar elkomorodott, amint egy vöröses árnyalatú boríték akadt kezei közé.
- A Grófnő három pecsétje van rajta! Vajon mit akarhat az a szörnyeteg?
Feltépte a levelet, majd mohón falni kezdte a betűket.
- Na, mit ír?
- Azt mondja, hogy a monopoljog, amit az uralkodó nemrégiben adományozott nekünk, az ő érdekszféráját sérti. Haladéktalanul visszakozást követel, különben „következményekkel” kell számolnom. Ráadásul az üzenet már két hetes!
- Én nem aggódnék a helyedben. A Grófnő, bármilyen sötét pletykák is keringenek róla, egy légynek sem merne ártani.
- Remélem, igazad van… már ennyi az idő?! Még fel sem öltöztem, pedig délben fogadásra kell mennem!
Emily felpattant, majd a leveleket az asztalon hagyva szobája felé rohant.

***

Emily rossz előérzettel tért aludni. Habár a találkozó jól sikerült, valami nyomasztó nehezedett tudatára, s ő nyugtalan álomba szenderült. Órák teltek el, mikor hangos léptekre, távoli kiabálásra riadt fel. A vörös hold fénye búsan világított be a szoba ablakán, ő pedig óvatosan az ajtóhoz lépett, hogy fülét rátapasztva hallgatózzon kicsit. Fémcsengést hallott, méghozzá közvetlen közelről, ezért az ablakhoz húzódott, ahol - amennyiben szükséges - a vaskos ágon végigmászva lejjebb tud ereszkedni egy emelettel. Egy pillanat sem telt bele, mikor az ajtó hatalmas robajjal beszakadt, s rajta Sir Arryn hátrált be, vadul küzdve egy csuklyás, éjfeketeszínű ruhás alakkal. A mágus botjából jégszilánkok repültek ki, ám a támadó kecsesen kikerülve őket előrelendült, s egy határozott csapással levágta a férfi fejét. Emily ajkát éles sikoly hagyta el, ám a következő másodpercben már eszméletlenül omlott a földre.
Hűvös, simára csiszolt márványpadlón tért magához. Fejében éles lüktetést, ajkain alvadt vér ízét érezte. Erőtlenül feltápászkodott, majd körbenézett. Egy trónteremben lehetett: a falakon különféle vadak trófeáit lelte, a bútorzat patinás volt. A szobát meglepően hűvösnek találta, ám bámészkodását hamar megakasztotta egy szobor, amely a helyiség egyetlen bejáratán, egy masszív szárnyas kapun masírozott be. Kőlándzsáját erélyesen földhöz csapta, majd megszólalt:
- A Grófnő látni kívánja!
Egy magas, középkorú asszony lépett a terembe. Fekete haját szoros kontyba tűzte, szoborszerű arcát vastag púder fedte. Ajkait hófehérre festette, szemei pedig valószínűtlenül rikító skarlátszínben játszottak. Látszott rajta, hogy nehezen mozog szűk, fekete fűzőjében, s gigászi szoknyájában, azonban nem zavartatta magát.
- Drágám, tudod, illik válaszolni a leveleidre. Rossz ember levesébe köptél bele és ezt én nem tűröm! Őrök, vigyétek el a kínzókamrába. Lassú halála legyen! – sipította. További szobrok jelentek meg, s megragadták Emily két karját, aki túl gyönge volt ahhoz, hogy védekezni tudjon. A világ lelassult körülötte, ő pedig úgy érezte, menten elájul…
Hálóruhája nyirkosan tapadt izzadt bőréhez, ahogy Emily zihálva felébredt lakásán. Takaróját szanaszét rúgta, párnái a szoba túlsó végében hevertek. Épp csak rendezte gondolatait, mikor agya ellentmondást nem tűrően felkiáltott: „Fürdőszoba!”. Keresztülrohant a keskeny, rövid folyosón, s pillanatok múlva a WC-kagyló fölött találta magát, görcsösen visszahányva vacsoráját. Remegve kelt fel és a mosdóhoz lépett, hogy megmossa arcát. Jeges fuvallat érte hátát, ő pedig elátkozta magában az ablakot. Már épp fordult volna, hogy becsukja, ám tagjai megmerevedtek. Ő nem nyitotta ki az ablakot.- Drágám, jól jegyezd meg, hogy előlem nem fogsz egérutat nyerni. – hallotta a magas, de mézesmázos hangot.
Lassan, remegve nézett fel a tükörbe.
Hófehér ajkak. Skarlátvörös szemek.