Salem

•   Kategória: Misztikus

A sötétben hangos nyikorgással vágódott ki egy ajtó, és narancssárga fénynyalábok törtek utat maguknak. Ijedten ugrott arrébb az ott settenkedő fekete macska. Az ajtón kitóduló emberek ügyet sem vetettek rá, ha rajtuk múlik, akár el is tapossák. Azonban a jószág elég eszes volt, és kitért az útjukból. Odabentről olcsó pia szag és meleg dőlt ki, bűze megfertőzte az éj hűvös, tiszta levegőjét.

A távozók közül mindenki a főtérre igyekezett. Az utca félelmetes megvilágításban részesült a teliholdnak köszönhetően. Kísérteties árnyékok terültek el a poros úton, miközben fáklyák lángjai keltette táncoló árnyak is társultak melléjük.
Izgatott suttogás terjedt a falusiak társaságában. Maguk között voltak, még sem érezték magukat biztonságban. Egyre csak a hátuk mögé tekintgettek, a sötétséget kémlelték, ott ólálkodó gyanús személy után kutatva, aki esetlegesen rájuk támadhatna. Majd mikor nem találtak ilyesmit, még inkább közelebb húzódtak, mert az a valami biztos láthatatlan, és így könnyebben tud rájuk támadni.
Megszaporázták lépteiket, minél előbb meg akartak szabadulni a vállukat nyomó tehertől. Újra gondtalanul akarták élvezni életeiket. Hogy amikor éjszaka lehunyják szemüket, ne kelljen arra gondolniuk, hogy reggel talán már nem kelnek fel, vagy, hogy amikor reggel meg pillantják az első napsugarakat ne ébredjen bennük az, az érzés, hogy ma talán megátkozzák, vagy megmérgezik, valamilyen bájitallal. Újra biztonságban akarták érezni magukat.

A téren néhány ember szorgosan hordta a száraz, vékony rőzséket egy nagy rakásba, melynek közepéből egy vastag pózna meredt ki az ég felé ágaskodva.

Még több ember gyülekezett. Felváltva fáklyákkal, vasvillákkal, ásókkal és minden elképzelhető eszközzel, ami akárcsak a segítségükre lehet hajtóvadászatuk közben.

A falut alapító család leszármazottjainak férfitagjai, vagyis a polgármester, és annak fiai középen álltak, nagy odafigyeléssel szemlélődtek körbe. Mikor a Polgármester arcára elégedettség ült ki, felemelte jobb karját, és nagy lendülettel intett. Az összes ember felfigyelt a jelre, és szorosan a férfi nyomaiba szegődtek.
A falu végén álló, hatalmas, rozzant házhoz igyekeztek, melyben szerintük a boszorkányok éltek. Ez volt a céljuk. Hogy azon az éjszakán elfogják őket, és öröm telve nézzék szenvedésüket a mardosó lángok tengerében. Kiéhezve várták a kegyetlen kivégzés pillanatait.
Már nem voltak messze. Látták az óriás ház ablakaiban a bizonytalanul pislákoló fényeket. Az áldozatok otthon voltak.
A Polgármester középső fia, Benjamin tétován menetelt apja mellett.
- Apám, talán nem ez a megfelelő megoldás. – kezdte remegő hangon.
- Fiam! Ne avatkozz bele. Ez a város ügye. Ezt a várost pedig én irányítom. Ha én nem teszem meg, szerinted valaki más megfogja? – válaszolt dühösen az apa.
- Arra nem gondoltál, hogy nem ez az egyetlen mód? Végtére ők is csak emberek. – A fiú felemelte hangját, melybe egy kis önbizalom is vegyült.
- Mi ütött beléd? Ezek nem emberek, hanem alávaló söpredékek. Meggyalázták falunk hírnevét. Lakosaink rettegnek…
- De csak mert nem ismerik őket. – Vágott vissza Ben.
- Mert te talán igen? – kapcsolódott be a vitába a legidősebb testvér, Eric. – Azt ne mondd, hogy most véded őket. A Pokol legutolsó bugyraiból származók, én azt mondom, vesszenek! – Az utolsó szót hangosan kiáltotta, az őket követő nép pedig hangosan kántálta utánuk, Vessze-nek! Vessze-nek!
Eric kilökte a sorból Bent, aki elejtette a fáklyát esése közben és a porban landolt. Megvárta, míg mindenki elvonul mellette, majd összeszedte magát és futni kezdett a ház felé, kikerülve a többieket.
Kapkodva vette a levegőt, kifulladt, mire odaért. Lihegve támaszkodott a veranda korlátjára, mikor az ajtó kinyílt és egy kecses, hosszú, fekete hajú, nagyon fiatal lány jelent meg. Öltözéke egy kapucnis köpeny volt, alatta fekete bőszoknyás egyberuhával.
- Benjamin! – kiáltotta, ahogy felismerte a jövevényt, és a nyakába ugrott. A fiú fáradtan fonta karját a lány derekára, fejét a hajába fúrta és megpuszilta a nyakát.
- Bajban vagytok. – Húzódott el az ölelésből Ben. – Azonnal el kell mennetek.
- De hát ez az otthonunk, nincs hová mennünk. – felelte halkan a lány, név szerint Angel.
- Tudtam, hogy ez lesz. Én tudtam! – Egy másik boszorkány viharzott ki a házból, eszelős hangnemben kiáltozva, hasonló ruhában, mint Angel. – Megmondtam, hogy ha elmondod neki, halál vár ránk. De nem hittél nekem. Miben különbözne ő a többiektől? Ugyanolyan arrogáns, mint a többi ember. – Gúnyosan gyűlölettel meredt barátnője szerelmére.
- Nem én voltam. – válaszolta kihívóan Ben.
- Higgyem is el? – kiáltotta Abby. Meglendítette a karját, és egy láthatatlan erő azonnal hátrarepítette Bent. A fiú hangos puffanással ért földet az udvar száraz füvén.
- Mi okom lenne hinni neked, te alávaló sátánfajzat? – Abby szemeiben tombolt a harag, és kezének még egy intésével Bent láthatatlan kezek kezdték fojtogatni. A fiú kétségbeesetten próbálta kiszabadítani magát az erős szorításból – mindhiába.
- Abby, hagyd ezt abba kérlek! – sikította Angel. – Ártatlan.
- Fejezd be. Hát nem látod? Elárult! –felháborodott tekintettel nézett a mellette álló lányra. – Saját kézzel kéne kivégeznem.
Ebben a pillanatban a varázslat megszűnt, Ben ernyedten hullott vissza a földre és zihálva szedte a levegőt. Abby előrántotta kését az övéből és nekirohant a védtelen fiúnak.
Angel résen volt. Arca eltorzult, hangos égzengés kíséretében dörgő hang szólalt meg.
- Abbalain Chars, most azonnal fejezd be.
Ám a lányt úgy elvakította saját gyűlölete, hogy nem állt meg. Pár lépésre volt attól, hogy elérje a földön fekvő, alig eszméleténél levő Bent.
Angel csettintett egyet, és villámgyorsan indák kúsztak fel Abby testére. A lány lábát összebilincselték, ő maga előre esett, és a tőr markolatáig a száraz földbe fúródott. Angel leszaladt Benhez és letérdelt hozzá, segített neki feltápászkodni. Az alkalmat kihasználva Abby egy mozdulattal kiszabadította a tőrt és egy jól irányzott dobással eltalálta Ben mellkasát.
Abban a pillanatban, ahogy Ben megrázkódott és összeesett, felhangzott a falusiak Vessze-nek! ordítozása.
- Nem, nem, neeeeeee! – Angel Bennel együtt a fűre zuhant. Ölébe vette fejét, és finoman kihúzta mellkasából az ott éktelenkedő fegyvert, majd maga mellé hajította. Szomorú könnycseppek záporoztak Angel szeméből.
- Nem halhatsz meg… - zokogta, miközben Ben sebét tapogatta, vajon mennyire lehet mély. Közben egész ruháját összevérezte.
- Nem tudsz… már… segíteni rajtam… - nyögte Ben nagy nehezen. Arca eltorzult a fájdalomtól.
Angel könnyes szemmel Benre nézett, és elbúcsúzott tőle. Óvatosan a fiú ajkához hajolt és egy utolsó csókkal elmulasztotta az összes szenvedését. Fájdalom nélkül, csendben engedte át a másvilágra.
Abby eközben szitkozódva ráncigálta le magáról a rá csavarodott indákat. Angel finoman feltápászkodott és Abbyre támadt.
- TE! Te vagy az oka mindennek. Átkozom a napot, mikor megismertelek. – Dühösen, de még mindig könnyezve lökte el a másik lányt, akinek védekeznie sem volt ideje.
Angel egy kört rajzolt, majd hirtelen mozdulattal felgyújtotta. Abby a körben ragadva kétségbeesetten tekintgetett körbe. Nem tudta, mihez kezdjen. Megpróbált esőt csinálni, de minden tudása cserbenhagyta.
Az emberek harsogása egyre közelebb ért. Angel bosszút állt, a láthatatlan erő, most Abbyt kezdte el fojtogatni a tűz közepén. A közeledők észrevették mi történik és kiáltozva futni kezdtek feléjük.
Angel összehúzta magán a köpenyt, hogy ne látszódjon véres ruhája, és fejébe húzta a kapucnit. Ő az erdő felé az irányt, ami nem sokkal a tömeg mellett terült el.
- Boszorkány, boszorkány! Megölte a Polgármester fiát– kiáltotta hisztérikus hangon, ahogy elhaladt az emberek mellett. Ujjal mutogatott a csapdába esett lányra. Mikor mindenki odaért, a tűz kialudt, és csak egy fekete kiégett vonal jelezte, hogy valóban ott volt. Abby levegő után kapkodva szabadult ki a kínzó fogásból.
A Polgármester egy pillanat alatt ott állt felette.
- Égni fogsz, boszorka! Vigyétek! Kutassátok át a házat, majd gyújtsátok fel! – négy erős férfi ugrott oda és lefogták kezét-lábát. Abby szíve majd kiugrott helyéről. Félelmét felváltotta a dacos elszántság, utolsó erejével rugdosott, karmolt és harapdálta az őt foglyul ejtőket. Három másik férfi pedig berontott a házba.
Angel megállt az erdő szélén, felmarkolta fekete cicáját, Blacket, és szomorú szemekkel nézte, ahogy csörömpölve kitörik otthonának ablakait. Odabentről hangos dobbanások hallatszottak. Az asztalokat, székeket felborították, mindent kiforgattak. A berendezés többi részét pedig ide-oda szétdobálták.
Angel sajnálkozó tekintetet vetett a házra. Kékesfehér villanás kíséretében egy ötágú csillag rajzolódott ki a ház körül, majd egy pillanat múlva már az egész vérvörös lángokban állt. A bent ragadtak az éhes lángok martalékai lettek. A lány könnyesen fordult Ben testéhez. Nem ment oda hozzá, mert képtelen lett volna otthagyni őt. Egy szelíd fénysugár vetődött a testre, ami percek múltán apró csillogó gömbökké oszlott szét, majd eltűnt az éjszakai szélben. Angel a faluba tartó emberek nyomába szegődött. Látni akarta, ahogy a mindig kíméletlen lány, akit úgy érezte már nem ismert, a lángok gyűrűjében válik semmivé, a kínzó halál áldozatává.