- Kategória: Sci-fi | Szerző: Reasy
A hajóhídra
belépve a legénységem- mely nagy részét már ismertem
valahonnan- felállt, és tisztelgett. Összesen hét tiszt
tartózkodott a hídon: ők irányítottak egyes központokat, ők
osztottak utasításokat, például a gépházban, esetleg a torpedó
raktárban lévő embereknek. A hídra azonban csakis a legjobbak
kerülhettek. Maga a híd egy szabályos kör alakú, viszonylag
kicsi volt- de azért hét ember igen kényelmesen elfért rajta-, a
hátsó részében volt az én székem, előtte pedig egy kis
áttekintő, statisztikai panel, a jobb oldalt a tanácsadó széke,
a bal oldalon pedig a parancsnoké. Körbe pedig a többi hídi tiszt
gépei, valamint legelöl egy nagy képernyő.
-Mondhatjuk, hogy rutin küldetésre indulunk, hiszen ez lesz az ötödik olyan akció, ahol egy másik galaxisban vizsgálunk meg egy bolygót- kezdtem el az indulás előtti beszédem- Ötven tiszt tartózkodik a hajón. Ez viszonylag kevés. De a Sila egy kicsi, de annál gyorsabb hajó, és felesleges lenne több emberrel terhelni. Viszont a galaxisok közti utazás nagyon komplikált, ezért megkérek mindenkit, hogy dolgozzon teljes odafigyeléssel és szorgalommal, főleg a galaxisváltásnál. Eddig az átutazásukon kívül még semmit sem tudunk a galaxisok közti részről, ahol gyakorlatilag semmi sincs. Tizenöt évre fogjuk magunkat hibernálni. Ezután a rendszer felolvaszt minket. Mindenkinek sok sikert a feladata végrehajtásához!
Két óra múlva már útnak is indult a Sila. Addig a saját szobámban elmélkedtem. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy saját lakosztályom volt: a parancsnokon, a tanácsadóm és persze rajtam kívül senkinek sem járt ilyen, ők tíz fős szobákban laktak együtt. De felesleges is lett volna mindenkinek külön szoba: az út nagy részét mindenki a hibernáló kabinokban fogja tölteni.
A többihez viszonyítva kis méretű hajó a központi űrállomásról indult. Amint elhagyta a naprendszert, maximum sebességre kapcsolt, és közeledett a galaxis pereméhez.
Öt napja utaztunk… már az utolsó naprendszer utolsó bolygói mellett haladtunk el, amikor…
-Óóó… na ne… - mondtam baljósan, amint megláttam a képernyőn egy hajót… amikor épp nincs semmi érdekes, akkor a híd nagy képernyőjén az előttünk lévő űr látszódik. - Nagyítsa ki a képernyő jobb felső sarkába lévő objektumot!- adtam a parancsot. Az ezt végrehajtó tiszt pedig így is tett… már tisztán láttam mi ez. És a többiek is. Felálltam a székből, és úgy néztem tovább… nem tudom, miért csinálom ezt, ez egy berögződés. Mindig így teszek, amikor csatára készülök. A képernyőn egy lázadó jelzéssel ellátott hajó jelent meg.
-Hívnak minket!- közölte megilletődött hangon a kommunikációs tiszt.
-Fogadja, és képernyőre!- utasítottam őt.
-Üdv, Adam kapitány!- üdvözölt, személyesen engem…- nem gondolja, hogy kicsit nagyravágyóak? Azért keresnek új bolygót, mert a régit, a Niayát, sőt, lassan a Starmexet is teljesen elhasználják? Olyan pazarló életmódot élnek… nekünk már felnyílt a szemünk. Maguknak mikor fog? Remélem most tudunk segíteni… ilyen lehetőséget csak egyszer kap az emberiség! De nem is beszélek, így is elkéstek… hamarabbra számítottuk érkezésüket. A maguk hajójához közel keringő Aerone bolygó hamarosan eltakarja az itteni napot. Gyerünk fiúk, küldetés indul!- mondta, majd megszakította a beszélgetést. Az utolsó mondat nyilvánvalóan a tisztjeinek szólt… de miért nem kapcsolta ki azelőtt? A hajónk rázkódott… lőttek ránk. Újabb rázkódás!
-Fegyvereket bekapcsolni!
-Nem működnek!
-Mégis miért?
-Kilőtték őket- felelte a fegyverzeti-tiszt.-Nem lőtték ki. Hazudik!- mondta erélyesen Eva, a tanácsadó, akinek mellesleg egy beszéd, így hazugságvizsgáló implantátum is volt az agyában.- Most kapcsolta ki őket.
A fegyverzeti-tiszt ezt meghalva felállt a székéből, a zsebéhez nyúlt, ott benyomott valamit, ami kattant… majd egy másodperc sem telt bele, és tetőtől talpig lángba borult. Ordítozások közepette pár pillanaton belül csak egy padlón nyugvó földkupaccá vállt. Ezzel csak magán segített: a hajót még mindig lőtték. Mi nem tudtuk viszonozni. Véglegesen blokkolta a fegyverzetet…
-Kilőtték a hajtóművet!- kiáltott fel a gépház hídi tisztje. Remek… már mozogni sem tudunk. A hajó egyre jobban remegett… a világítás elkezdett villogni, a panelokból szikrák csapódtak ki… kész katasztrófa… és egyben a rémálmom…
-Adják ki az evakuálási parancsot! Menjen mindenki a mentőkabinokba!- utasítottam. Hamarosan megszólalt ugyanez a hangosbemondókban.
-A híd ajtaja beragadt!- közölte a parancsnok.
-A fenébe is!- mondtam ingerülten, és teljes erőmből az egyik pultra csaptam. Talán egy mesében ilyenkor, a csapás hatására kinyílna az ajtó. De ez a valóság…
A rezgések abbamaradtak… a világítás helyreállt… a szikraeső véget ért. Abbahagyták. Nem lőttek.
-Vonósugarakat akasztottak ránk. Valahova vontatnak…- mondta a tanácsadó. Miközben a lázadók húztak minket, oldalról láttuk a többi tisztet a mentőkabinokban. Csak mi, hatan maradtunk. Két nő, és négy férfi a hídon. És nem tudtunk mit tenni… most sajnáltam először, hogy a Sila minőségi anyagokból készült. Ha ez nem így lett volna, könnyedén kinyithattuk volna az ajtót kézzel, és menekülhetünk volna mi is, követve a többieket. Legjobban az foglalkoztatott, amit a lázadó hajó kapitánya mondott. Mire gondolhatott? Új esély az emberiségnek? Fura alak… idővel a téma a fejemben átállt a jelenre. A vonósugárral kihúzott minket a naprendszerből… és mint már mondtam, ez az utolsó a galaxisban. Ott voltunk, az othhon-galaxisunk szélén. A következő galaxis milliónyi fényévre tőlünk… Az ellenséges kapitány ismét hív minket.
-Kinyitom a híd ajtaját. Felrobbantom. Álljanak tőle távol. Ezután minden további ajtót kinyitok, ami a hibernáló kamrákba vezet. Feküdjenek a kamrákba. Kétszáz év múlva felébrednek. Ha nem teszik amit mondok, elpusztítom a hajójukat, és akkor a következő célpontunk majd megteszi. Nincs idő gondolkodni és magyarázkodni… sietni kell!
Mindenki pontosan azt csinálta, amit mondott. Egyrészt nem akartunk meghalni, és ha a halált választjuk, mással úgyis megcsinálja sikeresen. De egy valamit mindenki tudott: ez a kétszáz év… hát… az eredeti útnál harmincszor hosszabbnak ígérkezik.
-Sok szerencsét! Éljenek a lehetőséggel!- mondta, amikor mi már a hibernáló kamrában feküdtünk. Majd egyre hidegebb és hidegebb lett körülöttem… kezdtem álmosodni. Elaludtam…
… majd felkeltem. Kettőszáz évvel később. Kikászálódtam a kabinból. Egy füstölgő fal látványa fogadott. A másik fal erősen benyomódott, behorpadt. Ezen kívül minden ugyan olyan, mint kettő évszázaddal ezelőtt. Egy-két tiszt, aki pár perccel hamarabb ébredt már várt engem. Az ablakom bámultak ki. Én is ezt tettem. Majd azok is, akik utánam keltek fel. Lezuhantunk. Ez nyilvánvaló volt. Egy szép, érintetlen területet bámultunk. A parancsnok odament a helyi panelhoz. Megállapította, hogy ez a bolygó nincs benne a rendszerben. Sőt, a galaxis sem volt beazonosítható. Pedig ötven galaxist és több millió bolygót ismert a rendszer. Azt is megállapította, hogy teljesen lakatlan, soha senki nem járt még itt. Csak alacsonyabb szintű életformákat (azaz állatokat) talált a rendszer. Meg rengeteg növényt. És nyersanyagot. Ilyen gazdag bolygót eddig még nem fedeztek fel. Egy szót sem szóltunk egymáshoz, hisz tudtuk, csak egy út van: itt kell élnünk, és be kell népesítenünk a bolygót.
-Legyen az a neve, amire mindannyiunk vágyik- javasoltam.
-Víz!
-Bőség!
-Béke!
-Szex!
Hangzottak a jobbnál jobb ötletek.
-Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én, így kétszáz űrben töltött év után csak egy kis földre vágyok.
-Föld? Ez… fura név- jegyezte meg valaki- de nekem megfelel.
Én voltam a kapitány, én így tettem ki a lábam először a hajóból. Mély levegőt vettem. Örültem, mert pont ugyanolyan illata volt a levegőnek, mint a Niayán. Tettem pár lépést. A parancsnok, Tom követett volna engem, de illedelmesen előreengedte Evát, a tanácsadót.
-Menjen csak, Tom, hisz maga a parancsok!- mondta Eva.
-Hogy én? Dehogy! Egy nőnek kell következnie! Hogy hangzana az, hogy Adam és Tom az első két ember a Földön? Legyen inkább Adam és Eva az első két ember a Földön!
-Mondhatjuk, hogy rutin küldetésre indulunk, hiszen ez lesz az ötödik olyan akció, ahol egy másik galaxisban vizsgálunk meg egy bolygót- kezdtem el az indulás előtti beszédem- Ötven tiszt tartózkodik a hajón. Ez viszonylag kevés. De a Sila egy kicsi, de annál gyorsabb hajó, és felesleges lenne több emberrel terhelni. Viszont a galaxisok közti utazás nagyon komplikált, ezért megkérek mindenkit, hogy dolgozzon teljes odafigyeléssel és szorgalommal, főleg a galaxisváltásnál. Eddig az átutazásukon kívül még semmit sem tudunk a galaxisok közti részről, ahol gyakorlatilag semmi sincs. Tizenöt évre fogjuk magunkat hibernálni. Ezután a rendszer felolvaszt minket. Mindenkinek sok sikert a feladata végrehajtásához!
Két óra múlva már útnak is indult a Sila. Addig a saját szobámban elmélkedtem. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy saját lakosztályom volt: a parancsnokon, a tanácsadóm és persze rajtam kívül senkinek sem járt ilyen, ők tíz fős szobákban laktak együtt. De felesleges is lett volna mindenkinek külön szoba: az út nagy részét mindenki a hibernáló kabinokban fogja tölteni.
A többihez viszonyítva kis méretű hajó a központi űrállomásról indult. Amint elhagyta a naprendszert, maximum sebességre kapcsolt, és közeledett a galaxis pereméhez.
Öt napja utaztunk… már az utolsó naprendszer utolsó bolygói mellett haladtunk el, amikor…
-Óóó… na ne… - mondtam baljósan, amint megláttam a képernyőn egy hajót… amikor épp nincs semmi érdekes, akkor a híd nagy képernyőjén az előttünk lévő űr látszódik. - Nagyítsa ki a képernyő jobb felső sarkába lévő objektumot!- adtam a parancsot. Az ezt végrehajtó tiszt pedig így is tett… már tisztán láttam mi ez. És a többiek is. Felálltam a székből, és úgy néztem tovább… nem tudom, miért csinálom ezt, ez egy berögződés. Mindig így teszek, amikor csatára készülök. A képernyőn egy lázadó jelzéssel ellátott hajó jelent meg.
-Hívnak minket!- közölte megilletődött hangon a kommunikációs tiszt.
-Fogadja, és képernyőre!- utasítottam őt.
-Üdv, Adam kapitány!- üdvözölt, személyesen engem…- nem gondolja, hogy kicsit nagyravágyóak? Azért keresnek új bolygót, mert a régit, a Niayát, sőt, lassan a Starmexet is teljesen elhasználják? Olyan pazarló életmódot élnek… nekünk már felnyílt a szemünk. Maguknak mikor fog? Remélem most tudunk segíteni… ilyen lehetőséget csak egyszer kap az emberiség! De nem is beszélek, így is elkéstek… hamarabbra számítottuk érkezésüket. A maguk hajójához közel keringő Aerone bolygó hamarosan eltakarja az itteni napot. Gyerünk fiúk, küldetés indul!- mondta, majd megszakította a beszélgetést. Az utolsó mondat nyilvánvalóan a tisztjeinek szólt… de miért nem kapcsolta ki azelőtt? A hajónk rázkódott… lőttek ránk. Újabb rázkódás!
-Fegyvereket bekapcsolni!
-Nem működnek!
-Mégis miért?
-Kilőtték őket- felelte a fegyverzeti-tiszt.-Nem lőtték ki. Hazudik!- mondta erélyesen Eva, a tanácsadó, akinek mellesleg egy beszéd, így hazugságvizsgáló implantátum is volt az agyában.- Most kapcsolta ki őket.
A fegyverzeti-tiszt ezt meghalva felállt a székéből, a zsebéhez nyúlt, ott benyomott valamit, ami kattant… majd egy másodperc sem telt bele, és tetőtől talpig lángba borult. Ordítozások közepette pár pillanaton belül csak egy padlón nyugvó földkupaccá vállt. Ezzel csak magán segített: a hajót még mindig lőtték. Mi nem tudtuk viszonozni. Véglegesen blokkolta a fegyverzetet…
-Kilőtték a hajtóművet!- kiáltott fel a gépház hídi tisztje. Remek… már mozogni sem tudunk. A hajó egyre jobban remegett… a világítás elkezdett villogni, a panelokból szikrák csapódtak ki… kész katasztrófa… és egyben a rémálmom…
-Adják ki az evakuálási parancsot! Menjen mindenki a mentőkabinokba!- utasítottam. Hamarosan megszólalt ugyanez a hangosbemondókban.
-A híd ajtaja beragadt!- közölte a parancsnok.
-A fenébe is!- mondtam ingerülten, és teljes erőmből az egyik pultra csaptam. Talán egy mesében ilyenkor, a csapás hatására kinyílna az ajtó. De ez a valóság…
A rezgések abbamaradtak… a világítás helyreállt… a szikraeső véget ért. Abbahagyták. Nem lőttek.
-Vonósugarakat akasztottak ránk. Valahova vontatnak…- mondta a tanácsadó. Miközben a lázadók húztak minket, oldalról láttuk a többi tisztet a mentőkabinokban. Csak mi, hatan maradtunk. Két nő, és négy férfi a hídon. És nem tudtunk mit tenni… most sajnáltam először, hogy a Sila minőségi anyagokból készült. Ha ez nem így lett volna, könnyedén kinyithattuk volna az ajtót kézzel, és menekülhetünk volna mi is, követve a többieket. Legjobban az foglalkoztatott, amit a lázadó hajó kapitánya mondott. Mire gondolhatott? Új esély az emberiségnek? Fura alak… idővel a téma a fejemben átállt a jelenre. A vonósugárral kihúzott minket a naprendszerből… és mint már mondtam, ez az utolsó a galaxisban. Ott voltunk, az othhon-galaxisunk szélén. A következő galaxis milliónyi fényévre tőlünk… Az ellenséges kapitány ismét hív minket.
-Kinyitom a híd ajtaját. Felrobbantom. Álljanak tőle távol. Ezután minden további ajtót kinyitok, ami a hibernáló kamrákba vezet. Feküdjenek a kamrákba. Kétszáz év múlva felébrednek. Ha nem teszik amit mondok, elpusztítom a hajójukat, és akkor a következő célpontunk majd megteszi. Nincs idő gondolkodni és magyarázkodni… sietni kell!
Mindenki pontosan azt csinálta, amit mondott. Egyrészt nem akartunk meghalni, és ha a halált választjuk, mással úgyis megcsinálja sikeresen. De egy valamit mindenki tudott: ez a kétszáz év… hát… az eredeti útnál harmincszor hosszabbnak ígérkezik.
-Sok szerencsét! Éljenek a lehetőséggel!- mondta, amikor mi már a hibernáló kamrában feküdtünk. Majd egyre hidegebb és hidegebb lett körülöttem… kezdtem álmosodni. Elaludtam…
… majd felkeltem. Kettőszáz évvel később. Kikászálódtam a kabinból. Egy füstölgő fal látványa fogadott. A másik fal erősen benyomódott, behorpadt. Ezen kívül minden ugyan olyan, mint kettő évszázaddal ezelőtt. Egy-két tiszt, aki pár perccel hamarabb ébredt már várt engem. Az ablakom bámultak ki. Én is ezt tettem. Majd azok is, akik utánam keltek fel. Lezuhantunk. Ez nyilvánvaló volt. Egy szép, érintetlen területet bámultunk. A parancsnok odament a helyi panelhoz. Megállapította, hogy ez a bolygó nincs benne a rendszerben. Sőt, a galaxis sem volt beazonosítható. Pedig ötven galaxist és több millió bolygót ismert a rendszer. Azt is megállapította, hogy teljesen lakatlan, soha senki nem járt még itt. Csak alacsonyabb szintű életformákat (azaz állatokat) talált a rendszer. Meg rengeteg növényt. És nyersanyagot. Ilyen gazdag bolygót eddig még nem fedeztek fel. Egy szót sem szóltunk egymáshoz, hisz tudtuk, csak egy út van: itt kell élnünk, és be kell népesítenünk a bolygót.
-Legyen az a neve, amire mindannyiunk vágyik- javasoltam.
-Víz!
-Bőség!
-Béke!
-Szex!
Hangzottak a jobbnál jobb ötletek.
-Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én, így kétszáz űrben töltött év után csak egy kis földre vágyok.
-Föld? Ez… fura név- jegyezte meg valaki- de nekem megfelel.
Én voltam a kapitány, én így tettem ki a lábam először a hajóból. Mély levegőt vettem. Örültem, mert pont ugyanolyan illata volt a levegőnek, mint a Niayán. Tettem pár lépést. A parancsnok, Tom követett volna engem, de illedelmesen előreengedte Evát, a tanácsadót.
-Menjen csak, Tom, hisz maga a parancsok!- mondta Eva.
-Hogy én? Dehogy! Egy nőnek kell következnie! Hogy hangzana az, hogy Adam és Tom az első két ember a Földön? Legyen inkább Adam és Eva az első két ember a Földön!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése