- Szerző: Ferc | Téma: Elmélkedés
Nem terveztem ilyet tenni, de mesélek
egy kicsit magamról. Általános iskolában sokat szekáltak és
kötekedtek velem, mert én voltam a leggyengébb az osztályban, és
szerintem az egész suliban is. Tudjátok az a vézna, esetlen, gyáva
fiúcska, akit ha megcsap az ág majdnem összetörik. Hiába szánták
poénnak a piszkálódást, tudni az ilyenről, hogy hiába poén,
attól még fáj, és egyre jobban csökkent az önbecsülésem, és
az életkedvem is. Aztán ahogy kamaszodtunk minden osztálytársam
sorra talált magának barátot/barátnőt (az más történet hogy
meddig tartottak ki egymás mellett) és hogy én mit találtam?
Ráébredtem végre, hogy fejben jócskán különbözök tőlük, és
elkezdtem élvezni az én viszonylag egyszerű életemet. A
középiskolában már nem voltak gondok, ugyan az volt a helyzet,
aki akart az kötekedett velem elég sokszor, de nem tudtam felhúzni
magamat rajtuk, hiába öntöttek nyakon, megszárad. Hiába
próbáltak a lelkembe taposni, én már eldöntöttem, hogy nem
hagyom, hogy ezek a semmit érő emberformák elrontsák a kedvem.
Megmakacsoltam magam. Eldöntöttem
magamban, hogy hiába üt-rúg az élet, hiába lök a porba, én
felkelek onnan, arcon taposom és megyek tovább! Ehhez egy nagy adag
makacsság kell, mellé akarattal, és bizonyos mértékű lázadó
kedv. Az életünkben a világ egy nagy ellenség, akit magunk alá
kell gyűrni, és a kezünkbe kell vennünk életünk gyeplőjét.
Ragaszkodni kell az életünkhöz, hisz nem azért kaptuk, hogy
eldobjuk… Mondják ezt sokan. Ezzel nem értek teljesen egyet, de
az tény, hogy csak úgy a semmi miatt nem szabad eldobni. Ha nincs,
ami motiváljon az életre, akkor még mindig ott van, hogy másokért
élj. A mélypontból kimászva felhasználhatod a tapasztalatokat,
hogy másokat is kisegíthess onnan, vagy akár együtt is
kimászhattok belőle.
Sajnos elég sokan vannak a világban,
de nem kell ekkora méretekben beszélni, az országunkban is, akik a
sötétben ragadtak, és nem találnak ki belőle. Szokás mondani,
hogy magas falakkal vették körül magukat, amiket le kell dönteni.
Én tanácsolnék pár változtatást azokon a falakon. Először is
egy ablak, és egy ajtó mindenképp kell rá. Az ablak hogy
kiláthassunk a világra és ne magunkba fordulva őrlődjünk csak.
Az ajtó pedig azért kell, hogy az a fal, ami eddig bezárt minket
ezután védhessen minket, ha úgy van, de ki tudjunk lépni mögüle,
vagy éppenséggel azért, hogy valaki csak úgy berúgja azt nekünk,
és kirántgasson az vidámabb életbe. Azonban van még egy valami,
amit érdemes beszerezni. Töviseket! Erre akkor jöttem rá mikor
meg akartak ütni, és pont egy olyan ponton találtak el ahol
igencsak csontos vagyok és a támadómnak jobban fájt, mint nekem.
A legjobb védekezés a támadás, de akkor még jobb, ha te semmit
sem csinálsz igazán, és azoknak kezd fájni akik, bántanak. Ha
jól nevelik ezeket a töviseket később már úgymond visszatámadni
is lehet majd velük.
Lehet, hogy az életünk egyre
fejlettebb, de a világ nem változtatott a hozzá állásán,
elvárja, hogy harcosokká váljunk, mint az ősidőkben, és a
Középkorban, hogy az erősek védhessék a gyengébbeket. És miért
várnánk el, hogy más védjen minket, ha mi is segíthetünk
másokon. A sarkunkra kell állnunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése