Egyszóval, egy furcsa és ijesztő alak. És a királynak pont ő kell. Annak ellenére is, hogy ők ketten ki nem állhatják egymást. Ezért kellett futárt küldenie az isten háta mögötti erdőbe, ahova Sagu öt évvel ezelőtt elvonult.
Végül megérkezett az erdőbe. Azonnal elkapta emberünket a rossz érzés, amint elnézett a fák között. Az egész hely olyan rossz benyomást keltett. És nem ok nélkül. Az erdő számtalan furábbnál fura teremtménynek ad otthont, melyek közül nem mindenki barátságos. Úgy is mondhatni, hogy senki nem az. Viszont Sagu számára ez az ideális hely. Mint egy hatalmas játszótéren, úgy barangolhat birtokán. Az erdő egyéb lakói pedig túlságosan el vannak vele foglalva, így nem jut idejük kirontani az erdőkből, és tönkretenni annak a pár embernek a termését, akik nem hagyták még itt ezt a vidéket. A lovag jelenlétével mindenki jól járt, ha úgy vesszük.
Szerencsére a futárnak nem kell benyomulnia az erdőbe, Sagu háza ugyanis az erdő szélén állt. Nem volt hajlandó várban lakni, és a hozzá tartozó jobbágyokat is elküldte.
Óvatosan bekopogott. Semmi válasz. Majd erősebben tette mindezt. Megint semmi. Ekkor megpróbálta kinyitni az ajtót, de az zárva volt. Tanácstalanul nézte emberünk a levelet, nem tudta, mit csináljon. Nem hagyhatja csak úgy az ajtó előtt. De akkor mit tegyen?
Végül azonban mégis emellett döntött. Megfordult, és tett két lépést vissza, azonban ekkor a fák közül megszólították:
- Az a levél nekem szól? – kérdezte.
A futár a hang irányába fordult. Sagu jött kifelé az erdőből. Középhosszú, fekete haja volt, arca kerek, erős állal. Fegyverzete a kardjából és íjából állt, előbbit oldalán, míg utóbbit a jobb kezében tartotta.
A futár gyorsan megfordult, és fölkapta a levelet: - Igen. A királytól van.
- A királytól? Csak nem háború van, így öt év múlva? Más okot nem tudok, hogy miért zargatna.
- Azt én sem tudom. Csak azt, hogy velem kell jönnie, a fővárosba.
- A fővárosba, hmm… És van még egy ló, vagy gyalog terveztétek megoldani?
- Nos igen, akadt út közben egy kis probléma. Az út első részét gyalog kell teljesíteni, lévén hogy a másik ló idő előtt kimúlt. Ertui-ban viszont tudok kérni még egy lovat, onnan rendesen tudnánk haladni. Addig előremegyek, a város központjánál van egy fogadó, ott leszek. Őszintén szólva elég nagyot fogunk késni így is.
- Semmi gond. Amúgy is elszoktam a lovaglástól. Akkor holnap ott leszek, délelőtt, vagy délután, attól függően, hogy milyen tempóban tudok haladni.
- Rendben – felelte a küldönc, majd felült lovára, és elrobogott visszafelé.
A futár a hajnali órákban ébredt. Mikor leért a földszintre, Sagu már ott várta. Az idő előtti érkezés megnyugtatta őt, hogy nem fognak annyira elkésni. Majd a futárszolgálat számára fenntartott istállóból kiválasztott számára egy lovat. Nagy előrelátással – és mert megtehette – az egyik legnagyobb, legerősebb lovat választotta. Így útnak indultak, át a királyságon, a két tartománnyal odébb lévő fővárosba.
A királyi udvar fele menet mindenki megbámulta őket, de a lovag pillantása elől azonban mégis mindenki kitért. Ezt ő elégedetten nyugtázta. Mégsem felejtették el őt annyira, mint gondolta.
- Micsoda?? – kiáltotta magából kikelve Sagu – Azért lettem iderángatva, hogy azt a hülyeséget megkeressem?
- Csillapodj már, az ég szerelmére. A királyoddal beszélsz. A Craul-kehely pedig a legfontosabb tárgy az országban. Többet ér, mint minden, ami a Harl-hegység lábainál megterem. Vagy emlékeztesselek, hogy tőle kérünk jóslatot az új király megválasztásakor?
- És ezért miért nekem kell mennem? Ne mondd, hogy a reprezentáláson kívül semmire nem jók a katonáid. Arról nem is beszélve, hogy én egyedül biztosan nem fogom bejárni az egész kontinenst érte.
- Már küldtem követeket a szomszéd királyságokba, de senki nem hajlandó segíteni. Védik a határaikat. Pedig mikor volt már utoljára háború…
Mindegy. A lényeg, hogy ezért kell neked menned. Titokban.
- Ó, fantasztikus! Most már nem csak a csillogó étkészletet kell hajkurásznom, amit akármelyik zsebtolvaj megfújhatott, most már a még értelmetlenebb diplomáciára is vigyázni kell. Hát nem. Ebből hagyj ki – mondta, majd feállt. A két ajtónálló közül az egyik középkorú volt, és tudta, hogy most jobb lenne hagyni. A másikuk viszont nem rég került az udvarhoz, ezért nagy buzgón leeresztette bárdját, ezzel Sagu útját állta. Ő megállt, majd egy vigyor kíséretében megfogta, és letörte a bárd végét, egy jó fejsze méretű részen. Majd lépett kettőt, és teljes erővel az ajtószárnyba vágta.
A király csak a fejét fogta az előbb látottaktól. Nem akarta elhinni ezt az ellenszenvet, ami az évek során sem csillapodott.
Sagu a lovak felé vette az irányt, útközben azonban a szeme sarkából észrevett egy alakot. Niburu, az udvar varázslója volt az. A szokásos nyugodt hangnemében megszólalt:
- Én a helyedben elmennék.
- Hmm… Niburu, a bölcs. Az egyetlen az udvarban, akit többnek tartok bútordarabnál.
- Ez igazán nem meglepő, hiszen a mestered voltam.
- Igen, ez igaz, ettől függetlenül.. Niburu, a bölcs, hogy lehet képes ekkora szamárságot mondani, mint amit az előbb mondott?
- Látomásom volt azon az éjszakán, amikor ellopták a kelyhet. Egy tűzgyűrű közepén álltam, körülöttem sötét és kihalt volt minden, és ott láttam a Craul-kelyhet is. A türkiz berakások az oldalán vérvörössé váltak, és a halál és pusztulás itala volt benne. Mindezekből csak egy valamit tudtam levonni. Kutattam és kutattam a könyvtár legősibb részein, és megtaláltam..
- Mit találtál?
- Egy jóslatot, amelyben az áll, hogy ha az Alvilág ura iszik a kehelyből, eljön a világvége. Igazából.. az én közbenjárásomra hozatott ide a király. Te vagy az egyetlen, akiben látok elég erőt ehhez a feladathoz. Minden, ami valaha létezett, létezik, és létezni fog, tőled függ jelen pillanatban. Nos, így mi a válaszod?
- Ha jól értettem, így nem kell bolyonganom, mindösszesen az Alvilágba kell lemennem?
- Pontosan – de csak óvatosan. Olyan lények lakoznak ott, amikhez képest az erdődben lévők kis mókuskák.
- Helyes. Úgyis vágytam egy kis kihívásra.
- Látom, mit sem változtál. Akkor viszont eredj.
A varázsló elmagyarázta az utat a barlangig, ami az Alvilág bejárataként szolgált. Illetve figyelmeztetett, lehetséges, hogy őrzik a bejáratot.
Hősünk meg is érkezett a barlanghoz. Bent egy nagytermetű ork várta. Szólni akart, de Sagu a szavába vágott:
- Üdv! Ez volna a lejárat?
Az ork érdeklődően nézett hősünkre: - Ez. És ki az, aki kérdezi?
- Csak egy lovag, az egyik királyságból. Hanem azt mondd meg nekem, mondd neked valamit a Craul-kehely?
- Csak nem te volnál az, akit a keresésére küldtek? – tört ki hahotázásban.
- De igen. Azt viszont hadd tudjam már meg, mi annyira vicces.
- Csak az… csak az, hogy… - próbálkozott a beszéddel, de a nevetés még nem hagyta el. Majd végül mégis kibökte – Csak az, hogy nekem az a feladatom, hogy szétverjem a sereget, akit a kehelyért küldenek. Erre.. egy ilyen szerencsétlent küldenek elém.
- Nos, hogyha gondolod, lehetek hadsereg. Próbálj csak meg szétverni.
Ezeket a szavakat még nagyobb hahota követte.
- Hát ez hatalmas. Ilyen jót már nagyon rég nevettem. Ezt nem hagyhatom jutalom nélkül – mondta, majd félreállt előtte – tessék. Íme a hőn áhított bejáratod. Szabadon átmehetsz.
- Hmm, ezesetben.. – ellépdelt az ork mellett. Tett négy lépést, majd visszafordult – Egyébként még volna egy dolog.
- Micsoda? – fordult vissza. Ekkor Sagu kardja átdöfte a torkát.
- Nem szeretem, ha rajtam nevetnek – mondta Sagu vérfagyasztó nyugalommal, majd visszahúzta kardját, az ork pedig összeesett. Körülötte egy vértócsa kezdett el képződni.
Az út véget ért, és Sagu először pillantotta meg az Alvilágot. Tőle balra egy kopár erdő látszott, száraz fákkal, amik időnként kigyulladnak a hatalmas forróságban. Tőle jobbra egy végtelen pusztaság, csak pár faházikó ég a távolban. Középen pedig, ahol Sagu állt, egy kikövezett út vezetett előre. Furcsa érzés járta át testét. Valahol nagyon mélyen kellemesnek találta a látványt. Furcsa, meg nem magyarázható jókedvvel indult el az úton.
Ahogy haladt, az út egyszer csak beszakadt a lába alatt. Megpróbált túllendülni rajta, ám ekkor fehér, alaktalan lények bújtak elő, körbefogták, és nem eresztették. Sagu hiába erőlködött, lehúzták a mélybe. Elsötétült minden.
- Köszöntök mindenkit itt az arénában. Különleges meglepetéssel készültünk az Önök szórakoztatására – recsegte be a mikrofon az arénát. A nézőtéren az Alvilág söpredékei gyűltek össze, a vér szagára - Négy különleges személy is eleget tett „meghívásunknak”, hogy egy az egy ellen ölre menjenek. Csak egy valaki maradhat életben, az pedig különleges jutalmat kap, szabadon engedjük. De előtte még át kell két szinten esniük, amit mi magunk állítottunk össze. Úgyhogy izgalmas nap elé állunk. Jó szórakozást mindenkinek, és ne feledjék: A küzdelmek előtt lehetőségük van a csata kimenetelére fogadni.
Ezt követően az aréna közepén a négy óriási kivetítőn megjelenítették a pincét. Négy részre volt osztva, mindegyikben egy-egy bajnok kapott helyet.
- De hisz ez egy halandó! – döbbent meg mindenki.
Sagu lassan felkelt a földről. Még mindig sajgott a feje, de már sikerült összeszednie magát annyira, hogy józanul végiggondolja a helyzetet. Egy fáklyákkal kivilágított teremben volt. Előtte a homokban egy kardot talált. Végigsimított rajta. Pont annyira volt éles, hogy még lehessen vele kezdeni valamit, gondolta. Majd a terem másik felében lévő vasrács lassan elkezdett felemelkedni, és mögüle előléptek az első szintet képző szörnyek. Emberszerű, ám annál jóval soványabb lények, hófehér bőrrel. Pontosan tízen léptek elő, és félkör alakzatban vonultak fel. Majd egyszerre rohantak rá Sagura. Ő azonban már izgatottan várta, ki ér oda elsőnek. A „szerencsés” jelölt egy döféssel próbálkozott, Sagu oldalra lépett, épp annyira, hogy ez ne sikerüljön neki, majd a szörny lendületét kihasználva elé tette saját kardját, amivel az első jelölt grillre tűzte koponyáját. Majd villámgyorsan kihúzva a kardot hárított egy támadást, és megölte a második lényt. Ekkor lehajolt, hogy egy óriási baltacsapást elkerüljön. A fegyver elzúgott a feje felett, ő pedig levágta a szörny karját. Fölkapta a fegyvert, és megfordulva egy hatalmasat suhintott, amivel további két ellenfelét szabadította meg fejétől.
Végül egyetlen ellensége maradt, aki két kardot szorongatott a kezében. Sagu is felkapott egyet a balta helyett, és megindult felé. A szörny mindkét kardjával lesújtott rá, azonban ő egy karddal hárítani tudott. Majd a másikkal lesújtott, és kiverte a kardokat ellenfele kezéből. Ő ekkor hátrálni kezdett, azonban nem volt kegyelem. Sagu a hasába döfte, majd hirtelen felrántotta kardját, így attól fölfelé kettészelte áldozatát.
A nézőtéren óriási megdöbbenés lett úrrá. Játszi könnyedséggel teljesítette azt a feladatot, amire ők kevésnek találták. És ráadásul egy halandóra egyáltalán nem jellemző brutalitással szedte szét a szörnyeket.
Ekkor a fáklyák kialudtak, és csak a középen lévő kör alakú padlórész világított. Sagu ráállt. Fogaskerekek kattantak, és szépen lassan elkezdett felfelé emelkedni, amivel őt a második szintre emelte.
Gyorsan körbenézett itt is, de a berendezés ugyanolyan szegényes volt. Itt nem volt vasrács, már várták ellenfelei. Középen egy fegyvertelen, szintén emberszerű lény állt, de míg az előbbieknek látni lehetett a bordáit, ez kék-arany színű hosszú ruhát hordott. Előtte pedig a háziállatkája, ami egy hatalmas tigrisre is hasonlíthatna, ha nem lettek volna előreálló szarvai.
Utóbbi egyből el is kezdett rohanni Sagu felé, de mikor már majdnem rávetette volna magát, felugrott, a szörny mögött ért földet, majd mielőtt az megfordulhatott volna, leszúrta.
Ekkor egy picit hátrafordult, és meglátta, hogy az idéző, egy méregzöld színű energiagömbbel a kezében rohan rá. Halványan elmosolyodva elkezdett lépdelni, továbbra is a hátát mutatva ellenfelének. Mikor az közel ért, hanyagul hátratette jobb kezét, amiben egy kék gömb volt.
A következő pillanatban robbanás rázta meg a termet. A füst elülte után Sagu leeresztette kezét, és visszafordult. Ellenfeléből hamu sem maradt.
Fellépett a középen lévő körbe, ami újból elindult felfelé.
Odafönt már az aréna homokja, az aréna falai, és az arénában tomboló nézők fogadták. Sagut rettenetesen feldühítette, hogy ilyen söpredékek szórakoztatására kell mostantól harcolnia. Nem mutatta, de dühös volt. Ezért egy váratlan pillanatban megeresztett egy energianyalábot a közönség felé. A sugár szállt egy darabon, majd a nézőtér előtt pár méterrel megjelent egy burok, ami végigívelt a küzdőtéren, így a nézőket védve. A burok elnyelte a támadás energiáját, villant egyet, majd ismét köddé vált. Az idők kezdete óta szívja magába a kétségbeesett próbálkozásokat, és mára már áthatolhatatlanul erőssé vált.
Ez a húzás a közönség ordítozását váltotta ki, nem mintha eddig kedvelték volna. Hangosan követelték a felkoncolását. Sagu csak végignézett rajtuk, és a burokra gondolva inkább úgy döntött, nem idegeskedik rajtuk. Ráadásul a küzdőtér másik oldalán felemelkedett egy másik bajnok, egy hasonló emelőszerkezet segítségével.
Egy óriási termetű hüllő bontakozott ki Sagu szemei előtt. Majd a harc kezdetét vette. A szörny meglendítette kezét, és öklével lesújtott a földre. Sagu félreugrott előle, de a lökéshullám még így is leterítette. Gyorsan talpra ugrott, és várta a következő támadást. Ezúttal a tenyerével próbált lesújtani, hogy minél nagyobb területre elérjen. Sagu egy pillanatig gondolkodott, majd karját magához szorítva elszánta magát. Ott maradt előtte. A szörny keze félelmetesen közeledett felé. Majd egyszer csak felugrott. Két ujj között ugrott, ezért a tenyér elzúgott mellette, és a már üres homokot sújtotta. Sagu pedig a kézfejére ért ezzel a húzással. Majd eszeveszett tempóban elkezdett rohanni a karján. Azonban lendült a másik kéz, hogy a karján futkosó legyecskét leüsse. Az előbbi trükkel Sagu a másik kézre, majd onnan lendületet véve a vállára ugrott. Itt azonnal a szörny nyakába döfte kardját, ami szép lassan a markolatáig vörösre festette a pengét. Az lény borzalmas, süvöltő hangot kiadva adta ki a lelkét, majd lassan elkezdett hátradőlni. Sagu végigcsúszott az előbb bejárt útvonalon, majd egy ugrással a földön landolt. Ez a győzelem csak olaj volt a tűzre, ami a közönséget illeti, de ő nem zavartatta magát.
Eközben ketten a szervezők közül komor arccal nézték az eseményeket.
- Ha nem patkol el, itt botrány lesz.
- Tudom. Intézkedj.
- Azonnal – majd elment.
Miután a méretes tetemet eltüntették, jött a következő ellenfél. Felálltak egymással szembe. A csata már javában zajlott, mikor hirtelen Sagu megrázkódott, majd a földre esett. Testét áram járta át. Az áram forrása pedig azok a fém karikák voltak, amiket a szervezők még akkor raktak rá, mikor nem volt magánál. Ezt most távolról tudják irányítani, és így a csatát is befolyásolni.
Sagu ilyen körülmények között harcképtelen volt. Tehetetlen rongybabaként dobálta ellenfele ide-oda. Majd egy idő után már végleg ott hagyta a földön. Nem mozdult többet.
A tömeg őrjöngött a látványtól, és megkönnyebbült, hogy halva látják ezt a férget. A szervezők is örömmel nyugtázták, azonban:
- Főnök, valami nem stimmel!
- Mi nem stimmel?
- A szerkezet… elvileg már érzékelnie kellett volna a beállt halált, és deaktiválnia magát. Ehelyett meg egyre erősebb fokozatokra kapcsol. Mindjárt túlterhelődik.
- Micsoda?? – kiáltott fel, de már késő volt. A szerkezet túlterhelődött, a karikák először megrepedtek a terheléstől, majd el is törtek.
Ebben a pillanatban egy gigantikus lökéshullám csapott végig az arénán, az ünneplő ellenfelet a földre terítve. Mindenki elkomorult. Sagu lassan felkelt a földről. Vörös lángok csaptak fel mellette. Majd ezután egy hatalmas üvöltést hallatott. A felszabaduló energiától láthatóvá vált burok borzalmas deformációkon esett át, de tartotta magát.
Ezután a markában, vörös villanásokkal kísérve egy kard jelent meg. Őt magát pedig a lángok körülfogták, majd miután visszahúzódtak, Sagun fekete vértezet és sisak volt.
A szörnyeteg, aki Saguból bújt elő, hirtelen kardját oldalra kitette, majd egy hatalmas vörös csóva indult ki a kardból. A csóva csak nőtt, egészen az aréna széléig. Átütötte az addig megsebezhetetlen burkot, és egészen a nézőtérig kinyúlt. Majd egy csapással félkörívben végigszelte az egész burkot, a nézőteret, és a harctéren maradt szerencsétlen ellenfelét.
Kitört a káosz. Mindenki menekülni kezdett kifelé az épületből. Mármint abból, ami megmaradt belőle, mert abban a félkörben, ahol Sagu végigszántott, minden összedőlt.
Ő maga pedig teljes nyugalommal, és éjfekete vérttel elindult, hogy felkeressen valakit…
- Franc, franc, franc! Mi a fene van ezekkel a kövekkel? – ordította az alak a trónusán. Vörös szarvas sisak volt a fején. Kezében ott tartotta a Craul-kelyhet. Körülötte egy kisebb szolgahad sürgött-forgott.
Hirtelen az ajtó felől zaj szűrődött be. Majd a következő pillanatban az ajtón keresztül berepült az egyik őr. A terem közepéig csúszott, majd szépen lassan megállt. Minden szem az ajtó felé szegeződött. Az összetört ajtónál egy hasonló démon állt. Éjfekete vértben lépdelt be, majd megszólalt:
- Üdvözletem. Ahogy hallottam, van egy kis gondjuk. Nem működik a kehely.
- Ki a fene vagy te és mit akarsz? – kérdezte a trónon ülő.
- Én az vagyok, aki inni fog a kehelyből.
- És azt gondolod, hogy én ezt hagyom? Alávaló, a kehelyből csakis az Alvilág ura ihat.
- Oh… szóval még nem tudtad. Értem. Gondolom a trónomon is azért ülsz... Nos, mindenesetre hadd mondjam most el akkor. Én vagyok az Alvilág ura.
- Hogy micsoda?? – ez után a vérlázító mondat után a trón mellől felállt a bitorló hadnagya, és rárontott a hívatlan vendégre. Ő viszont csak egyet suhintott a kardjával, és a kiszabadult erővel kettészelte támadóját.
Ezután a bitorló is felállt, és felütötte őt. Átszakította a tetőt az ütés erejétől. Majd utánaugrott.
Ádáz harc bontakozott ki kettejük közt. Mindkettejük bevetette az összes mágikus tudását, hogy a másik fölé kerekedjen, ám egyforma erősnek bizonyultak. Ekkor a bitorló egy óriási energiagömböt hozott létre a feje fölött, akkorát, hogy az egész palotája elfért volna benne. Sagu is elkezdett egy gömböt létrehozni, az övé azonban nem sokkal volt nagyobb, mint a feje. Azonban a bitorló végzett előbb, és eldobta felé. Az óriásgömb lassan, de félelmetesen közeledett felé. Ő még összezsugorította a saját gömbjét, hogy elférjen a tenyerében, azonban az ellenfélé már majdnem ott volt előtte.
A következő pillanatban váratlanul eltűnt. Majd a bitorló felett bukkant fel, és eldobta a gömböt. Miközben átszelte a levegőt, a hihetetlen sűrűsége miatt a tér meghajlott az útjában. Végül telibe talált, a hatás pedig elemi volt. A robbanás hatalmas lökéshullámot generált, ami végigvonult az egész környéken, a kopár erdőket eltüntetve a föld színéről.
A trónon immár más ül. Sagu, az Alvilág ura végignéz seregén, akik mind rá várnak. Majd előveszi a kelyhet, és iszik belőle. Ennek hatására a kék türkiz vérvörössé válik. Sagu feltartja a kelyhet, majd a leteszi, és felveszi kardját.
- Gyerünk. Be kell teljesítenünk egy jóslatot.
Miisz Art 2014 | Roli
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése