...
Semmi? Semmi nincs róla? Valami kis részletmorzsa, vagy
bármi? Pedig szépen akartam kezdeni a cikket.
Szóval a szeretethiány. Mielőtt még jobban beleásnám magam a
dologba, jöjjön egy kis történetszerű felvezetés. Tegnap reggel ültem
a gép előtt, iszogattam a teámat. Még elég kómás volt a fejem, ezért, mint egy
robotzombi, gépiesen görgettem le a facebook hírfolyamon. Nem sok posztnál
álltam meg, egyen viszont rögtön megragadt a tekintetem. Rajzmánia csoportba
látok egy adag mindenféle papírfecnit lefotózva. Először rögtön az futott végig
a fejemen, hogy valaki nagyon művészi akart lenni, vagy valami ilyesmi. Aztán
elolvasom a leírást. Nos, mivel nem mentettem le és szerintem törölve is lett,
sajnos nem tudom szó szerint idézni. De valami olyasmi lehetett, hogy: "Tessék,
összetéptem a rajzaimat. Úgyis állandóan megmondtátok, hogy borzalmasan rondák.
Köszönöm xy-nak, hogy ő legtöbbször ócsárolta őket. Ja, és mostantól soha többé
nem rajzolok, befejeztem,,
No, én eddig nem láttam delikvensünk alkotásait,
viszont a fecnik alapján nem tűntek rossznak. Mondjuk ez a tényező csak egy
icipicit fog kapcsolódni a gondolatmenethez.
Ezután az illetőt (milyen rideg szó ez, Jézusom) elkezdték
rengetegen vigasztalni, támogatni, stb... És persze voltak olyanok is, akik "szétoltogatták".
És, hogy melyik oldallal értettem egyet? Nos, az a helyzet,
hogy részben mindkettővel. Mivel akik keményen nekivágták, azok az igazságot
mondták, de egy ilyen szeretethiányos embert nem szabadna ennyire nyers formában
megdobálni.
Igen, hogy miért is szeretethiányos az emberünk? Mivel, aki
bízik önmagában, azaz magabiztos az ellenáll a negatív kommenteknek. Ráadásul
az ő esetében nem is nagyon lehettek olyan tipikus trollkodós "eriggyé'
mán ezze' a szarral" hozzászólások, mivel a következtetéseim alapján nem
rajzol olyan rosszul, hogy úgymond "kiérdemelje" ezt a bánásmódot.
Tudom-tudom, YouTube-on például a jónak is beszólnak, de ez a csoport nem arról híres.
Lényeg az egészből, hogy ő az építő kritikákat vehette magára.
Térjünk vissza az
elejére. Egy szeretetet kapó, magabiztos ember nem veszi fel az ilyen dolgokat,
inkább próbál javítani. Ami pedig még fontosabb: nem sajnáltatja magát a
nyilvánosság előtt.
Nagyon sok korosztályom-bélinek (azaz kamasznak), de néha még
felnőtteknek is szokása, hogy nyilvánosságnak közzéteszik, hogy mennyire szar
nekik. Gondolom senkinek sem újdonság a közösségi oldalakon található szomorú
idézetek, vagy "XY feling: sad :(,, fajta bejegyzések.
Másik esetben viszont következik a bizonyos "trollkodás,, amikor vadidegen emberek munkáira írnak egy "k****anyádat" vagy bármi
indokolatlan hosszú, tömény káromkodást.
Ezek pedig mind a figyelem, szeretet hiánya miatt van. Nincs
kivel megosztaniuk a történteket, nincs egy váll amin sírhatnak. Hiányolják a
simogatást, ölelést, vagy pár kedves szót. (A trollkodásnál vannak olyanok,
akik csak simán rosszindulatúak, de számuk igen csekély és legtöbbször
visszavezethető ott is erre az állapotra.)
Fhú, valljuk be, ez egy kicsit hosszúra nyúlt, igen gubancos
bevezető lett. Igen, ez még csak tényleg a bevezető volt...
Most pedig csak gondoljuk át... Miért van ilyen sok
szeretethiányos emberke? Ugye, ezt három csoportra lehet osztani, korosztályok
szerint.
1. A nagyon
fiatalok: Ezek azok a gyerekek, akiket elvisznek az óvodába/általános
iskolába, majd mikor megjönnek, nincs idejük velük foglalkozni. Hát modern kor,
amibe élünk, ezért felmennek a netre és közösségi oldalakon hívják fel magukra
a figyelmet. Anyuka-apuka nem kérdezi meg tőle, hogy kész van-e a házi, mi van
a suliban, vagy nem nézi meg, hogy ő mit tevékenykedett a neten. Annyit viszont
megmondhatunk, hogy ez a fajta életforma úgyszólván eléggé káros.
2. Kamaszok,
tinik (mondjatok nekem már olyan szót, ami nem hangzik ilyen
szerencsétlenül): Ők már kinőttek a "trollkodásból", de helyzetük nem jobb. Ez az időszak, mikor az ember elkezd
saját személyiséget kialakítani, mindenfajta szubkultúrán megy át és persze
általános iskola végébe vagy gimibe jár. Ilyenkor vannak rengeteg kiközösítés,
bántás, pletykák és csomó más dolog, amit gondolom senkinek sem kell bemutatni.
Igazság szerint, elég nehéz is feldolgozni ezt a korszakot. Talán ez az, ami a
legmélyebb sebeket tudja ejteni. Ezért lenne fontos, hogy meglegyen az erős
családi, baráti támogatás, ami legtöbbször ilyenkor elvész. Vagyis saját
megfigyeléseim szerint.
3. Felnőttkor:
Ez az, mikor a humanoidok úgy vannak vele, hogy semmi nem jön össze nekik,
kevés a pénz, nem lehet eltartani a családot. Jön az ivás néha akár a drog is.
Ez az állapot, nemtől, kortól függetlenül mindenhol
felbukkanhat és sebeket ejt bennünk. Mindegyik csoport máshogy dolgozza fel,
mindegyik más miatt, de az érzés ugyanaz. De vajon mi lehet a megoldás?
Egyáltalán van megoldás? Van. Igaz, csakis mi tudunk segíteni magunkon. Nem a
szomszéd néni, nem az egyik lány az osztályból, hanem te. Kapd össze magad,
kezdj el barátkozni, újból építeni a világodat. Légy nyitott. Ha valami
visszahúz abba a lelkiállapotba, tüntesd el az életedből. Tudom, nehéz az élet. De te harcos vagy. (Itt pedig jöjjön picike burkolt
reklám, egy másik Miszis cikknek: *katt*.
Ferc nagyon jól megfogalmazta, amit most
én szeretnék.)
Még egy picit, így zárásként. Én még elég fiatalnak vagyok
tekinthető, szóval nem éltem át minden élethelyzetet. De megfigyeléseim alapján
ezeket gondolom. Lehet, hogy felnőtt, idős emberek nem értenek velem egyet,
amit el is tudok hinni, hiszen sokkal tapasztaltabbak, mint én. De én most ezt
érzem és fel is vállalom.Annyit azért megjegyeznék, hogy ezelőtt egy-két évvel
átmentem egy nagyon durva időszakon. A családommal is állandóan veszekedtem és
barátaim sem nagyon voltak. De kimásztam belőle és nem is árasztottam el a
facebookot, hogy milyen szar. Ezért vagyok egy példa, a sok közül, hogy mindent
meg lehet oldani, sajnáltatás nélkül. Higgyétek el, nem csak ti szenvedtek.
Mindenki. Csak valaki kimutatja, valaki nem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése