A Fekete Teherautó

• Kategória: Horror
• Szerző: Katie

Egy kisebb városkában laktunk Wisconsinban, Milwaocee mellett. Maximum 25 fok volt, és az is csak a legmelegebb nyári napokon. Az eső jócskán esett, nagyjából mindig. Viszont én szerettem ott élni. Szerettem azt a hatalmas házat, a gyönyörű szép pázsitos kertjével.

Egy augusztusi napon, egy teherautó állt meg a házunk előtt. Kislányom szaladt be, hogy szóljon:
- Mama, bácsik keresnek téged! - mondta, s, mutatóujjamnál fogva húzni kezdett. Gondolkoztam, hogy kik lehetnek, majd kicsit ugyan megijedve, de hagytam, hogy Anne kirángasson a kapunk elé:
- Bácsik, itt van a mamám! - nézett fel két érdekes, fiatal alakra. A férfiak se szó, se beszéd sorban hordtak be hatalmas kőszobrokat az udvarra. Először csak utánuk kiabáltam, hogy mit képzelnek, mert az értetlenségtől mozdulni sem bírtam, majd utánuk futottam, hogy megtudjam mért ide hozták ezeket, és, hogy valószínűleg címet tévesztettek, de mintha a falhoz beszéltem volna, az alakok csak rendezgették a szobrokat. Hiába magyaráztam, hogy vigyék innen ezeket, még csak rám se néztek. Bepakolták sorban az összes szobrot, majd szó nélkül beültek a fekete teherautóba és távoztak. Én az úton álltam, és értetlenül bámultam a autó után, hosszas percekig. Mikor bementem a kertbe láttam, hogy Anne egy szobor előtt áll és beszél hozzá:
Olvasd tovább:

- ... de akkor sem értem, miért jöttetek ide? - hosszas csönd, majd egy válasznak hangzó rövidke mondat. - Én nem félek tőled. - ismét szünet.- Ha nem akarsz, miért bántanál? - nem bírtam tovább nézni, odaléptem lányomhoz, és leguggoltam hozzá:
- Kivel beszélsz kincsem?
- Daemonel. - mosolygott bájosan rám.
- Ki az a Daemon szívem?
- Hát ő. - mutatott a szoborra.
- És mit mondott Daemon.
- Anya, nem mondhatom el ... - bennem volt a kérdés, hogy miért, de Anne kicsusszant a kezeim közül, és fejét rázva beszaladt a házba.
Csak akkor jutott eszembe, hogy nem is néztem meg még új kőszobraimat igazán. Először Dameont szemléltem. Egy elkeseredett arcú misztikus lényre hasonlított márványból, de nem tudtam melyikre. Sokáig nézegettem, mivel annyira valós volt, hogy teljesen megbabonázott. Körbejártam a többi szobrot is, ami mind más volt. A többi mogorva, és ijesztő. Nem kápráztattak el úgy mint az első. Mind hasonlított rá abban, hogy teljességgel élethű volt. Arcuk viszont torz, állat szerű, testük görnyedt, lábukon és kezükön karom szerűségek, és amelyiknek volt ruházata, az is tépett, mégis valamiért emberi. Megijesztettek. Hirtelen elkaptam fejem, és besiettem a házba.
Másnap reggel, Anne sikítva szaladt be a házba, miután kiment, hogy játsszon Bolhával, a kis termetű keverék kutyánkkal, amit még ideköltözésünk után nemsokkal találtunk az egyik kisebb utcában. A karomba rohant lányom, és remegett.
-Mi a baj kincsem? - az én aprócska lányom csak hüppögött és sírt tovább, nem felelt. - Anne, Anne, mond el kérlek. Mi történt? - fogtam két tenyerem közé csöppnyi arcát.
-Bolha... Bolha ... Bolha .... - nyögdöste ki aprócska ajkai közt a kutya nevét, majd az ajtó felé mutatott. Kezét fogva indultam el kifelé vele az ajtón, de Anne kihúzta markát az enyémből jelezve, hogy ő marad, és lekuporodott a földre. Lassan lépkedtem kifelé. A szobrok közt kerestem a kutyát, s szólongattam, de nem jött. Míg ott mászkáltam a kőalakok közt, feltűnt, hogy valami változott rajtuk, de úgy gondoltam, talán csak nem néztem meg őket tegnap eléggé, és különben sem ezzel foglalkoztam most. A szoborkert mögé érve megláttam Bolhát, és felvisítottam. Most már én is remegtem, és letérdeltem a tetemhez. A kiskutya szétmarcangolt darabjai, azonosíthatatlanná tették, a pajkos kis szerethető ölebet. Legtávolabb tőlem, talán tíz méterre, megpillantottam a jószág fejét, és megborzongtam. A többi testrész felismerhetetlen volt. A fejen, és a többi cafaton is karom és fognyomok. Talán két nagyobb termetű kutya, vagy valami más állat jöhetett be az éjszaka. - gondoltam. Viszont igazán furcsálltam, hogy nem hallottam bármiféle ugatást, vagy más hasonló hangot. A darabokat hagytam, nem volt erőm összetakarítani. Kislányomhoz siettem be, aki még mindig a földön ült, és zokogott. Leültem mellé a földre és átöleltem, hogy megnyugtassam, de ő csak sírt, sírt, és sírt, míg karjaimban el nem nyomta az álom.

Már teljesen besötétedett, mikor ágyba fektettem Annet. Kimentem az udvarra, hogy összeszedjem Bolha darabjait. Mikor elhaladtam az első szobor mellett, mintha pislogott volna. Figyelni kezdtem, amikor hirtelen a hátam mögül neszt hallottam. Odakaptam a fejem. Újra kis hangokra figyeltem fel. Visszatekintettem a másik kőalakra aminek a keze, most felém nyúlt. Oda-vissza kapkodtam szemeim, s mindig apró változásokat vettem észre. Hirtelen nyílt az ajtó, s Anne lépett ki.
- Anne! Menj be! - kiáltottam oda neki, mert nagyon féltem. Nem válaszolt. Tovább haladt felém.
-Kicsim! - kiáltottam ismét, de ő mint a siketek csak jött és jött. Oda ért mellém, és megszorította a kezem. Reszketve figyeltük a lassan mozgó szobrokat. Az egyik alak lelépett a talapzatáról, én pedig összerezzentem. A szobor elkapta Annet, felsikítottam.
- Anya! - kiabált felém kétségbeesetten kislányom. Szorítottam a kezét, és próbáltam visszahúzni. Egy kocsi hajtott el a ház előtt, s reflektorai megvilágították a szobrokat. Ekkor a szörny elengedte Annet, s visszaállt a talapzatra. Kezembe kaptam rémült lányomat, és beszaladtam vele a házba. letérdeltem hozzá, két karját magam felé húztam, és még mindig reszketve vizsgálgattam.
- Jól vagy?
- Igen mami. Jól vagyok. - válaszolt halálra rémült arccal.
- Jaj... - fordítottam meg, és simítottam végig a vérző sebet óvatosan apró vállán.
- Au! - nyögött fel halk, vékony hangon. Levettem róla kis rózsaszín pizsama felsőjét. Felültettem Annet a székre, és kisétáltam a szobából, hogy hozzak be betadint, valamint gézt, amivel le tudom kezelni. Mikor visszaértem Anne nem volt a szobában.
-Anne! - kiáltottam, és,kiléptem az ajtón. A sötétben is jól láttam, aprócska kislányomat hatalmas kőalakok marcangolják, s ő már ájultan fekszik a karjaikban. A Daemon nevű szobor lépett le hozzá. Lassan közeledett felé, átkulcsolta vaskos márvány karját Anne nyakát. Tisztán láttam, hogy kigördül egy hatalmas könnycsepp a szemén majd letépi a fejét. Sikítani akartam, de nem tudtam. Könnyeim ömleni kezdtek. Beléptem a házba, lassan magamra zártam az ajtót, s zokogva földre rogytam.
Azóta eltelt három év. Most Coloradoban élek, Denverben, de nem telik el nap, hogy ne sírva aludnék el, hogy ne jutna eszembe, az a borzalmas három nap. S most, ismét egy fekete teherautó állt meg házam előtt, oldalához két furcsa alak támaszkodva.