Bármi áron

• Kategória: Szerelmes | Szerző: Ani 

Hamarosan elérkezik az a nap, amelyre egész életemben vártam, ahol -még ha csak pár óra erejéig is- ragyoghatok és ahol minden szempár rám szegeződik. Ahelyett, hogy az utolsó simításokat végezném itt ülök egy kopott, rozoga széken és egy őrült érthetetlen, halk motyogását hallgatom. Azért az őrültét, akit egykor szerettem. Azóta tíz év telt el, már meg sem ismer. Mikor beléptem ebbe a terembe éppen csak egy pillantásra méltatott. De mit is vártam? Hogy a nyakamba ugrik, esetleg azt mondja, reméltem, hogy egyszer eljössz. Talán. A fenébe is, Dorothy, ezt azonnal fejezd be! ! Ő a múltad, semmi több!-súgta egy hang a fejemben. De akkor mégis miért jöttem ide? Még mindig szeretem? Nem, az lehetetlen. Azt hiszem azért, hogy lezárjam életem ezen szakaszát. Örökre...! Ő a múltad, semmi több!-súgta egy hang a fejemben. De akkor mégis miért jöttem ide? Még mindig szeretem? Nem, az lehetetlen. Azt hiszem azért, hogy lezárjam életem ezen szakaszát. Örökre...

Valójában akkor döbbentem rá, hogy ennek a szónak mekkora jelentősége is van. A torkomban lévő gombóc egyre csak felfelé kúszott, végül kövér könnycseppek formájában tört a felszínre. Egy dolgot tudtam biztosan, mégpedig azt, hogy ki kell vernem a fejemből azt, hogy egyáltalán eljöttem ide.
Leszedtem a szék támlájáról a kabátomat és hatalmas léptekkel az ajtó irányába indultam, ott mégis megtorpantam, hiszen megértettem, hogy Paul mit suttogott, a nevemet. Talán két perc is eltelt mire feleszméltem döbbentségemből. Annyival jobb lett volna úgy otthagyni, hogy utoljára a szemébe nézek, de akkor és ott egyszerűen nem ment.
Könnyes szemmel rohantam végig a folyosón, meg sem álltam az utcáig. Ott mély levegőt vettem és ismét futásnak eredtem. Csak félúton jöttem rá, hogy hová sietek. A park felé, amelynek a közepén egy gyönyörű szökőkút van, azt pedig egy sövénylabirintus vett körül. Rengeteget jártam ide. Sokszor csak azért, hogy az embereket vagy a galambokat figyeljem, máskor ide menekültem a problémáim elől. Megnyugvást nyújtott ez a hely.
Elhaladtam a hatalmas lámpák mellett, melyek többségében már pislákolt némi fény. Más esetben ilyenkor már hazafelé sétálok ugyanis szó szerint rettegek attól, hogy esetleg rám támadhatnak, ám most addig egy lépést sem teszem, amíg át nem gondoltam a dolgokat. Most még visszaléphetek, de holnap már késő lesz...férjhez megyek. Akarom én ezt? Felkészültem erre? Igen, azt hiszem. Akkor miért félek, miért kerített hatalmába ismét ez az érzés?
Az egész hazavezető úton ezen gondolkoztam, de sajnos a félelmem reggel sem múlt el, sőt inkább erősödött.
Szinte hajnalban kellett kelnem ahhoz, hogy délre elkészüljek, szerencsére a barátnőim és édesanyám folyamatosan azt lesték, hogy miben szorulok segítségre.
A hajamat kontyba fogták és a fátyolt egy gyöngyökkel kirakott csattal helyezték fel. Ezután belebújtam a selyemharisnyámba és magamra öltöttem a hófehér pánt nélküli ruhát, ami egészen a bokámig ért. Éppen akkor kopogtattak az ajtón, amikor a lábamra húztam a magassarkú cipőt. Szinte biztos voltam benne, hogy Scott lesz az, így odatipegtem.

Lenyomtam a kilincset és ő ott állt öltönyben egy csokor virággal a kezében.
A szám is tátva maradt, amikor a pillantásom rá szegeződött. Helyes volt, túl helyes. Már éppen azon törtem a fejem, hogy megérdemlem-e én őt, amikor megszólalt:
-A csokrot majdnem elfelejtetted.
-Igen, tudom.
-Mesésen nézel ki...-s eközben csókot lehelt a homlokomra.
-Te sem panaszkodhatsz-súgtam elpirulva.
Pár pillanatig tekintetünk egybefonódott. Aztán édesanyám hangjára mindketten felé fordítottuk a tekintetünket.
-Mit képzelsz lányom, nem láthattátok volna egymást! A babona szerint...
-Nem hiszek az ilyesmiben. Neked sem kéne!-vágtam a szavába.
Ő pedig megsértődve elvonult. Scott felé fordultam:
-Jobb lenne, ha mennél, lent találkozunk!
-Akkor hamarosan. Szeretlek!
Becsuktam az ajtót és az egész alakos tükörhöz sétáltam a koszorúslányok mellé, hosszú percekig figyeltük magunkat.

Lassan elérkezett az idő, a templom harangja hármat kongatott. Háromnegyed volt. Állni alig tudtam úgy remegett a lábam. Szorosan a csigalépcső fa korlátjába kapaszkodtam, édesapámba kapaszkodtam és úgy mentünk le a lépcsőn, megálltunk egy ajtó előtt, egészen addig vártunk ott, míg meg nem hallottuk a bevonuló dalt. Ez volt a jel. Indulni kell. Szinte tyúklépésben haladtunk. Minden jelenlévőre mosolyogtam. Csak pár méter megtétele után vettem észre, hogy valami hiányzik.
Nem lehet, hogy most hagy el. Hiszen az imént még alig várta, hogy a felesége legyek. Valami történt, érzem. Legszívesebben most azonnal a nevét ordibáltam volna, de egy hang sem jött ki a torkomon. Hosszú percek teltek el addig, míg rászántam magam arra, hogy a keresésére induljak. Nem tudtam, hogy mire számítsak. Lehet, hogy csak erőt gyűjt, hogy ennyi ember elé kiálljon, de az is lehet, hogy bajban van. Megszaporáztam a lépteim. Végigrohantam egy hosszú folyosón, amely a hátsó bejárat felé vezetett. Nem sokkal később megláttam.
A szívem kihagyott pár ütemet, persze nem a megkönnyebbüléstől. Borzalmas látvány volt. Tőlem öt méterre feküdt, körülötte hatalmas vértócsa volt. Lassan odasétáltam, ruhámat vörösre festette a vére. Ráhatottam a fejem az élettelen testere és könnyezve azért könyörögtem, hogy meghaljak. Ekkor egy mély hang súgott valamit a fülembe, egészen közelről::

-Emlékszel, tíz éve megígértem, hogy bármi áron az enyém leszel...örökre.