- Kategória: Misztikus
És hogy kontárnak éreztem-e magam, aki betolakodik minden ember fejébe? Egyáltalán nem. Ha az ég megáldott ezzel a tudománnyal, annak biztos van valami jelentősége. Éppen ezért egyetlen csepp lelkifurdalás nélkül szipolyoztam ki minden egyes emléket, ami átengedte magát nekem. Nem zavart, hogy mindenkit megismerek, aki szembejön velem. Nem zavart, hogy pofátlan, amit csinálok, mindenki szennyesében turkálni. Önkényesen törtem be az elmékbe, senki nem akadályozott meg benne. Sőt, ami azt illet, ha akart volna valaki, sem tudott volna.
Azonban már unalmas volt a semmit tevés. Elhatároztam, hogy beiratkozok egy egyetemre. Felvettem a tárgyakat, amihez éppen kedvem volt, kibéreltem egy lakást és elkezdtem bejárogatni az órákra. Ahogy mindennap végig mentem a folyosón és mások agya megnyílt előttem, olyan volt, mintha egy véget nem érő filmet néznék. Voltak aggódók, akik féltek, hogy milyen osztályzatot fognak kapni a megírt dolgozatukra. Voltak bulizósok, akik állandóan azt tervezték, hol isszák le magukat aznap. Voltak, akik másokat vetkőztettek le a szemükkel, vagy azon töprengtek, hogy visznek ágyba valakit. Talán a Sors azt a feladatot szánta nekem, hogy akadályozzam meg őket. Hogy előzzem meg a bajt. De én nem akartam világmegváltó lenni. Túlságosan is hosszú és fárasztó lett volna, már csak az is, hogy belekezdjek. Így csak hanyagul kiraboltam mentálisan mindenkit, a legkisebb tudat, vagy felháborodás nélkül, és utána csendesen tovább álltam.
Senki nem vett észre. Ha volt is valaki, aki tudomást vett rólam, bogarasnak titulált és békén hagyott. Én ezt már rég elfogadtam, örültem, ha nyugodt volt az életem. Adományomat nem tudtam kikapcsolni, vagy tudomást nem venni róla, a gondolatok állandóan zümmögtek agyam egyik leghátsó sarkában.
Aznap, mikor beléptem az ebédlőbe, ahogy kinyitottam az ajtót, megcsapott a gondolatok folyama. Hihetetlen nagy hullámokban sodródtak felém. Minden kavargott, összekuszált szálak, zavarodottság. Megráztam a fejem, elkezdtem kibontogatni az áradatot. Lassan, megfontolt léptekkel, erősen koncentrált fejjel baktattam a legközelebb lévő üres asztalhoz. Néhány kíváncsi fej megemelkedett, amint elsuhantam mellettük hideg személyiségemmel. Erre csak rátett eggyel rideg külsőm. Fekete hajam művészien összeborzolva rengeteg zselével, igéző, egyedi kék szemem hűvösen csillog. Az összhatás kedvéért fekete feszes póló, koptatott farmer, néha napján éjsötét bőrdzseki.
Leereszkedtem az apró, zöld ám annál mocskosabb kerek asztalhoz. Hanyag terpeszülésben elhelyezkedtem és tanulmányoztam a körülöttem levőket. Néhányukkal már találkoztam ma, ezért rajtuk keresztülsiklottam érdekesebb alanyokra. Nem sokáig kellett korzóznom a tekintettemmel, míg ráakadtam egy érdekesnek tűnő lányra. Előttem ült, enyhén hullámos, hosszú szőke haja angyali ártatlansággal omlott vékony vállára. Smaragdzöld szemét, mely hívogatóan fénylett, extra hosszú szempillák keretezték, melyekkel elragadóan pillogott. Tökéletes. Ma még nem láttam. Engem nézett, én pedig őt. Elegáns ujjai között egy villát tartott, amivel játékosan turkált az előtte lévő tányérban. Félénk mosolyra húzta ajkát, szinte kérte, hogy olvassak belé. Ravasz kifejezést öltöttem és módszeresen besétáltam a fejébe. Átléptem a felvillanó gondolatait, miszerint meg kéne-e szólítania vagy sem valamikor. A tárolt emlékei felé vettem az irányt. Mosolyogva léptem be az apró zugba. Éles mozdulatsorok fogadtak. Kislányként ugrál egy zöld füves területen. Olyan 6-7 éves lehet, lenge, színes szoknyaruhában. Arcán hatalmas mosoly. Következő. Már egy nagyobb lánykával találom szembe magam. Sötét van, a csillagok apró pontokként világítanak az égen. A lány térdre ereszkedve ül a harmatos fűben és sír. Keze az ölében, könnyei odahullanak. Előtte egy kis földhalom, rajta egy kis csokor kék virág. Egy összetákolt fakereszt van a hant tetejébe szúrva, kesze-kusza olvashatatlan írással rajta egy név. Valószínűleg egy macska, vagy egy kutya lehet a sír méretéből ítélve. Nem mentem tovább. Átlagos gyerek volt, már untam az ilyeneket. Kiszálltam a fejéből és újabb préda után kutattam. Felfigyeltem egy egyedül üldögélő lányra. Fekete haja volt, szinte sötétebb, mint az enyém. Dugóhúzó göndör hajában karmazsinvörös hajtincsek ékeskedtek. Ez már érdekesebbnek tűnt. Fejét lehajtotta, haja előrehullt. Ráfókuszáltam és szuggeráltam, hogy nézzen fel rám. Percekig csak ültem, és nem történt semmi. Majd hirtelen zavartan felnézett, egyből kiszúrt. Nem tétováztam, azonnal ostromolni kezdtem. Mélyen belefúrtam magam a tekintetébe. Nem vett észre semmit.
A gond csak az volt, hogy nem tudtam beférkőzni az elméjébe. Sötét fal tornyosult előttem. Ha tapasztalan lettem volna, azt mondom, hogy a távolság teszi. De éppen öt perce olvastam bele valakibe, aki szinte ugyanolyan messzire volt tőlem, mint ő. Erősen koncentráltam, próbáltam magam átfúrni a sötétségen, de nem sikerült. Mosolyom lelankadt és koncentráló grimaszra váltottam. A lány csak összehúzta szemét és tanácstalanul pislogott rám.
Pár perc után feladtam. Nem értettem az egészet, sosem találkoztam még olyan emberrel, aki eltudta volna rejteni előlem bármilyen gondolatát is.
Makacs voltam, mint szoktam. Eldöntöttem, hogy nem adom fel addig, amíg át nem töröm azt a burkot, ami körülveszi. A közelébe férkőzöm és letámadom. A vadászat elkezdődött. Én leszek a győztes. Más nem lehet, csak én.
Nyugtalanul álltam fel az asztaltól, aggasztott ez a lány, és hogy nem tudok róla semmit. Elrejt előlem mindent. De azt hiszem ez érthető volt. Bár talán ez egy figyelmeztető jel. Hogy hagyjam békén, ne piszkáljam. És hogy miért nem tettem? Mert életemben nem találkoztam még ilyen teremtéssel, mint ő. Mármint olyannal, akiből semmit nem láttam. Semmi közöm nem volt hozzá, hogy ki ő, mi ő. Mégis, ez a furcsa kivétel, hogy ő nem, ez volt az a szikra, ami megadta a löketet.
Attól a naptól kezdve nem hagytam a lánynak nyugtot. A neve Roxanne volt. Nos, tehát mindennap Roxanne közelében voltam. A mellette lévő emberekből szedtem ki az összes információmat róla. Magának való, barátságos lény. Legalábbis ez derült ki számomra.
Ebédnél mindig egyre közelebb ültem hozzá, és továbbra is ostromoltam elméjét, mindhiába.
Szerintem nem nagyon tudott arról, hogy mit csinálok vele. Legalábbis, azt hiszem.
Minden próbálkozásom felesleges volt. Egyszerűen nem bírtam betekintést nyerni az emlékei közé. És ez bosszantott. Egyre jobban felhúzott, mígnem egyik ebédszünetben fogtam magam és leültem az asztalához, pontosan a vele szembe lévő széket foglaltam el. Nem mutatta, hogy meg lenne lepődve, szinte fel sem nézett, folytatta ebédje kicsomagolását.
- Dean vagyok. – Előrehajoltam, mindkét könyökömet az asztallapra támasztva és egyenesen a szemébe meredtem.
- Roxanne. – Felelte. Rezzenéstelen arckifejezéssel viszonozta az enyémet. Egy pillanatra elbizonytalanított. Nem számítottam a reakciójára. Hogy időt nyerjek hátra dőltem és újabb körútra indultam tekintetemmel. Nem kellett ránéznem, tudtam, hogy beszélni fog.
- Minek köszönhetem az ebédvendéget?
- Ellenedre van? – Ez az. A támadás a legjobb védekezés. Kezdtem visszaülni a nyeregbe.
- Dehogyis. – Leheletnyi elködösített bizonytalanság bujkált a tiltakozás mögött. Ő engem, én őt nem ismertem. Mindkettőnknek a bombák földje volt ez. Csak egy rossz lépésre volt szükség.
- Nos, úgy gondoltam, hogy az egyedüllét senkinek nem tesz jót. Se nekem, se másnak. Tenni akartam ellene. – Megeresztettem felé egy apró mosolyt, amit ő félénken viszonzott.
Az idő csak telt, cselekedni akartam. Meg akartam oldani a rejtélyt, ami már azóta a nap óta ott lógott a feje fölött, hogy megpróbáltam olvasni belőle. Szét akartam törni a falat, hogy bejuthassak a rejtekhelyére. Döntöttem. Az egyik legcsábítóbb megoldást választottam. Elsőként.
Visszahajoltam az asztal fölé, lassan közeledtem az arcához. Ő csöndben követte szemével a mozgásomat. Amikor már lehelet közel voltam hozzá, megálltam. Nyugodt, arckifejezést öltöttem. Kezemet óvatosan felemeltem és egy kósza tincset a füle mögé tűrtem lassú, könnyed mozdulatokkal. Képtelen volt végig a szemembe nézni. Szégyenlősen elkapta tekintetét és elpirult. Éreztem, ahogy a vér az arcába tolul. Jobb kezem mutatóujját az álla alá csúsztattam és kicsit felfelé billentettem, hogy újra rám nézzen. Amikor elértem, amit akartam, átsiklottam az elméjébe. Lassan szivárogtam be. A szeme és elméje határa között volt egy kis tér. Oda beférkőztem. Elkezdtem felfedezni a terepet. Olyan voltam a fejében, mint egy köd. Körül úsztam a burkát, majd mikor nem találtam rést, ahol bekúszhattam volna, a ködből láthatatlan folyadékká lettem, és elkezdtem vele bevonni az áthatolhatatlan területet. Módszeresen körbefolytam, apró repedéseket keresve. A burok felülete enyhén kemény volt a ködnek. Ám amikor folyadékká váltottam, az akadály keményebb lett.
Egy pillanatra visszatértem a perifériára és Roxanne szemét vizslattam. Pupillája összeszűkült. Se én, se ő nem húzta el a fejét. Maradtunk, ahogy voltunk. Mindketten tudtuk mit csinál a másik és egyikünk sem mutatta ki, hogy tudja.
Visszatértem a határok közé, rátapadtam a burokra és megpróbáltam összeroppantani. Egyszerre érzékeltem kívülről, hogy Roxanne koncentrál, és belülről, hogy egyre keményebb a célpont, amit el akarok pusztítani. Minél nagyobb erővel szorítottam Rox elméjét, annál nagyobb kétségbe esett. Hiányzott belőle a tapasztaltság. Soha nem találkozott még ilyen emberrel, mint velem, és nem is tudta, hogyan kell az ilyen helyzetet kezelni.
Már satuként fogtam elméjét, ő pedig épphogy össze nem roppant. A kétségbeesése dühbe csapott át. Jégkék szemei lángoltak. Látszott rajta, hogy iszonyatos fájdalmat okozok neki, de nem engedtem el. Kegyetlenül harcoltam tovább. Arcán lecsorduló könnyek. Bosszúért kiáltó tekintettel felpattant és otthagyott.
Hátrahanyatlottam a székben. Elégedetten és kárörvendően vigyorogva néztem, ahogy kisiet a helységből a földet nézve, néha megtörölve kézfejével arcát.
Ezt a játékot játszottuk az elkövetkezendő hetekben. Én próbáltam betörni, ő pedig masszívan tartotta a korlátait. Láttam rajta, hogy egy idő után már nehezére esik védenie magát, de nem adta fel, amit becsültem benne. De ez számomra nem volt elég ok, hogy abbahagyjam, így folytattam.
Napról napra rosszabbul nézett ki. Depresszióba merült miattam, amiatt, amit tettem vele, de nem érdekelt. Ha már első napon megmutatja, amit látni akarok, most boldogan élhetne.
Éreztem, hogy már nem kell sok, és megtörik. Jól éreztem.
A valóság az volt, hogy élveztem a kegyetlenségemet. Aznap mikor feladta magát, éppen az egyik folyosón loholtam utána rákapcsolódva elmémmel az övére. Szokásosan sírt, az előtte álló emberek utat nyitottak nekünk. Nem tagadom, meglehetősen furcsa látványt nyújthattunk. Bevetettem végső eszközeimet. Gúnyolni kezdtem a tömeg előtt, megadtam a kegyelemdöfést.
Rox megtorpant, nagy lendülettel megfordult. A másodperc töredéke alatt lebontotta összes eddig fenntartott korlátját. Lehetőségem sem volt feleszmélni az eseményekre. Rögtön ezek után szó szerint hozzám vágta azokat az emlékeket, amiket rejtegetett előlem. Egyszóval mindent.
A mentális ereje, amit nekem dobott, letaglózott. Térdre estem. Eszeveszett gyorsasággal jelentek meg előttem a hőn áhított képek, melyek a tiltott gyümölcsöt jelentették számomra. A látottak olyan élesek voltak, hogy fejem lüktetni kezdett, minden egyes villanásnál, mintha penge hasított volna belém. Az emlékeket kísérő hangok ultramagasak voltak. Nyúzták az agyam minden egyes szegletét. Kínlódva vágtam magam a hűvös, koszos padlóra, mindkét kezemet a fülemre tapasztva, teljesen feleslegesen. Ugyanis ezek mind fejben szóltak, tehetetlen voltam velük szemben.
Ezúttal Rox volt az, aki élvezte a szenvedésem, nem pedig fordítva. Megkaptam a büntetésem. Fájdalom és megalázás.
Elképedten lépkedtem végig a felmerülő képeken, vártam már, mikor érkezik el a vége. Mikor bevégeztetett, Rox egy keserű grimasz kíséretében sarkon fordult, és örökre eltűnt.
Én csak feküdtem a koszban a többiek kíváncsi pillantásaival egyetemben. Bizonyára fogalmuk sincs, hogy mi zajlott le köztünk. Kimerülten hunytam be a szemem. Megtanultam, hogy nem mindig jó az, ha mindenről akarunk tudni. És nem mindig jó, ha tudjuk is mi az.
Senki nem vett észre. Ha volt is valaki, aki tudomást vett rólam, bogarasnak titulált és békén hagyott. Én ezt már rég elfogadtam, örültem, ha nyugodt volt az életem. Adományomat nem tudtam kikapcsolni, vagy tudomást nem venni róla, a gondolatok állandóan zümmögtek agyam egyik leghátsó sarkában.
Aznap, mikor beléptem az ebédlőbe, ahogy kinyitottam az ajtót, megcsapott a gondolatok folyama. Hihetetlen nagy hullámokban sodródtak felém. Minden kavargott, összekuszált szálak, zavarodottság. Megráztam a fejem, elkezdtem kibontogatni az áradatot. Lassan, megfontolt léptekkel, erősen koncentrált fejjel baktattam a legközelebb lévő üres asztalhoz. Néhány kíváncsi fej megemelkedett, amint elsuhantam mellettük hideg személyiségemmel. Erre csak rátett eggyel rideg külsőm. Fekete hajam művészien összeborzolva rengeteg zselével, igéző, egyedi kék szemem hűvösen csillog. Az összhatás kedvéért fekete feszes póló, koptatott farmer, néha napján éjsötét bőrdzseki.
Leereszkedtem az apró, zöld ám annál mocskosabb kerek asztalhoz. Hanyag terpeszülésben elhelyezkedtem és tanulmányoztam a körülöttem levőket. Néhányukkal már találkoztam ma, ezért rajtuk keresztülsiklottam érdekesebb alanyokra. Nem sokáig kellett korzóznom a tekintettemmel, míg ráakadtam egy érdekesnek tűnő lányra. Előttem ült, enyhén hullámos, hosszú szőke haja angyali ártatlansággal omlott vékony vállára. Smaragdzöld szemét, mely hívogatóan fénylett, extra hosszú szempillák keretezték, melyekkel elragadóan pillogott. Tökéletes. Ma még nem láttam. Engem nézett, én pedig őt. Elegáns ujjai között egy villát tartott, amivel játékosan turkált az előtte lévő tányérban. Félénk mosolyra húzta ajkát, szinte kérte, hogy olvassak belé. Ravasz kifejezést öltöttem és módszeresen besétáltam a fejébe. Átléptem a felvillanó gondolatait, miszerint meg kéne-e szólítania vagy sem valamikor. A tárolt emlékei felé vettem az irányt. Mosolyogva léptem be az apró zugba. Éles mozdulatsorok fogadtak. Kislányként ugrál egy zöld füves területen. Olyan 6-7 éves lehet, lenge, színes szoknyaruhában. Arcán hatalmas mosoly. Következő. Már egy nagyobb lánykával találom szembe magam. Sötét van, a csillagok apró pontokként világítanak az égen. A lány térdre ereszkedve ül a harmatos fűben és sír. Keze az ölében, könnyei odahullanak. Előtte egy kis földhalom, rajta egy kis csokor kék virág. Egy összetákolt fakereszt van a hant tetejébe szúrva, kesze-kusza olvashatatlan írással rajta egy név. Valószínűleg egy macska, vagy egy kutya lehet a sír méretéből ítélve. Nem mentem tovább. Átlagos gyerek volt, már untam az ilyeneket. Kiszálltam a fejéből és újabb préda után kutattam. Felfigyeltem egy egyedül üldögélő lányra. Fekete haja volt, szinte sötétebb, mint az enyém. Dugóhúzó göndör hajában karmazsinvörös hajtincsek ékeskedtek. Ez már érdekesebbnek tűnt. Fejét lehajtotta, haja előrehullt. Ráfókuszáltam és szuggeráltam, hogy nézzen fel rám. Percekig csak ültem, és nem történt semmi. Majd hirtelen zavartan felnézett, egyből kiszúrt. Nem tétováztam, azonnal ostromolni kezdtem. Mélyen belefúrtam magam a tekintetébe. Nem vett észre semmit.
A gond csak az volt, hogy nem tudtam beférkőzni az elméjébe. Sötét fal tornyosult előttem. Ha tapasztalan lettem volna, azt mondom, hogy a távolság teszi. De éppen öt perce olvastam bele valakibe, aki szinte ugyanolyan messzire volt tőlem, mint ő. Erősen koncentráltam, próbáltam magam átfúrni a sötétségen, de nem sikerült. Mosolyom lelankadt és koncentráló grimaszra váltottam. A lány csak összehúzta szemét és tanácstalanul pislogott rám.
Pár perc után feladtam. Nem értettem az egészet, sosem találkoztam még olyan emberrel, aki eltudta volna rejteni előlem bármilyen gondolatát is.
Makacs voltam, mint szoktam. Eldöntöttem, hogy nem adom fel addig, amíg át nem töröm azt a burkot, ami körülveszi. A közelébe férkőzöm és letámadom. A vadászat elkezdődött. Én leszek a győztes. Más nem lehet, csak én.
Nyugtalanul álltam fel az asztaltól, aggasztott ez a lány, és hogy nem tudok róla semmit. Elrejt előlem mindent. De azt hiszem ez érthető volt. Bár talán ez egy figyelmeztető jel. Hogy hagyjam békén, ne piszkáljam. És hogy miért nem tettem? Mert életemben nem találkoztam még ilyen teremtéssel, mint ő. Mármint olyannal, akiből semmit nem láttam. Semmi közöm nem volt hozzá, hogy ki ő, mi ő. Mégis, ez a furcsa kivétel, hogy ő nem, ez volt az a szikra, ami megadta a löketet.
Attól a naptól kezdve nem hagytam a lánynak nyugtot. A neve Roxanne volt. Nos, tehát mindennap Roxanne közelében voltam. A mellette lévő emberekből szedtem ki az összes információmat róla. Magának való, barátságos lény. Legalábbis ez derült ki számomra.
Ebédnél mindig egyre közelebb ültem hozzá, és továbbra is ostromoltam elméjét, mindhiába.
Szerintem nem nagyon tudott arról, hogy mit csinálok vele. Legalábbis, azt hiszem.
Minden próbálkozásom felesleges volt. Egyszerűen nem bírtam betekintést nyerni az emlékei közé. És ez bosszantott. Egyre jobban felhúzott, mígnem egyik ebédszünetben fogtam magam és leültem az asztalához, pontosan a vele szembe lévő széket foglaltam el. Nem mutatta, hogy meg lenne lepődve, szinte fel sem nézett, folytatta ebédje kicsomagolását.
- Dean vagyok. – Előrehajoltam, mindkét könyökömet az asztallapra támasztva és egyenesen a szemébe meredtem.
- Roxanne. – Felelte. Rezzenéstelen arckifejezéssel viszonozta az enyémet. Egy pillanatra elbizonytalanított. Nem számítottam a reakciójára. Hogy időt nyerjek hátra dőltem és újabb körútra indultam tekintetemmel. Nem kellett ránéznem, tudtam, hogy beszélni fog.
- Minek köszönhetem az ebédvendéget?
- Ellenedre van? – Ez az. A támadás a legjobb védekezés. Kezdtem visszaülni a nyeregbe.
- Dehogyis. – Leheletnyi elködösített bizonytalanság bujkált a tiltakozás mögött. Ő engem, én őt nem ismertem. Mindkettőnknek a bombák földje volt ez. Csak egy rossz lépésre volt szükség.
- Nos, úgy gondoltam, hogy az egyedüllét senkinek nem tesz jót. Se nekem, se másnak. Tenni akartam ellene. – Megeresztettem felé egy apró mosolyt, amit ő félénken viszonzott.
Az idő csak telt, cselekedni akartam. Meg akartam oldani a rejtélyt, ami már azóta a nap óta ott lógott a feje fölött, hogy megpróbáltam olvasni belőle. Szét akartam törni a falat, hogy bejuthassak a rejtekhelyére. Döntöttem. Az egyik legcsábítóbb megoldást választottam. Elsőként.
Visszahajoltam az asztal fölé, lassan közeledtem az arcához. Ő csöndben követte szemével a mozgásomat. Amikor már lehelet közel voltam hozzá, megálltam. Nyugodt, arckifejezést öltöttem. Kezemet óvatosan felemeltem és egy kósza tincset a füle mögé tűrtem lassú, könnyed mozdulatokkal. Képtelen volt végig a szemembe nézni. Szégyenlősen elkapta tekintetét és elpirult. Éreztem, ahogy a vér az arcába tolul. Jobb kezem mutatóujját az álla alá csúsztattam és kicsit felfelé billentettem, hogy újra rám nézzen. Amikor elértem, amit akartam, átsiklottam az elméjébe. Lassan szivárogtam be. A szeme és elméje határa között volt egy kis tér. Oda beférkőztem. Elkezdtem felfedezni a terepet. Olyan voltam a fejében, mint egy köd. Körül úsztam a burkát, majd mikor nem találtam rést, ahol bekúszhattam volna, a ködből láthatatlan folyadékká lettem, és elkezdtem vele bevonni az áthatolhatatlan területet. Módszeresen körbefolytam, apró repedéseket keresve. A burok felülete enyhén kemény volt a ködnek. Ám amikor folyadékká váltottam, az akadály keményebb lett.
Egy pillanatra visszatértem a perifériára és Roxanne szemét vizslattam. Pupillája összeszűkült. Se én, se ő nem húzta el a fejét. Maradtunk, ahogy voltunk. Mindketten tudtuk mit csinál a másik és egyikünk sem mutatta ki, hogy tudja.
Visszatértem a határok közé, rátapadtam a burokra és megpróbáltam összeroppantani. Egyszerre érzékeltem kívülről, hogy Roxanne koncentrál, és belülről, hogy egyre keményebb a célpont, amit el akarok pusztítani. Minél nagyobb erővel szorítottam Rox elméjét, annál nagyobb kétségbe esett. Hiányzott belőle a tapasztaltság. Soha nem találkozott még ilyen emberrel, mint velem, és nem is tudta, hogyan kell az ilyen helyzetet kezelni.
Már satuként fogtam elméjét, ő pedig épphogy össze nem roppant. A kétségbeesése dühbe csapott át. Jégkék szemei lángoltak. Látszott rajta, hogy iszonyatos fájdalmat okozok neki, de nem engedtem el. Kegyetlenül harcoltam tovább. Arcán lecsorduló könnyek. Bosszúért kiáltó tekintettel felpattant és otthagyott.
Hátrahanyatlottam a székben. Elégedetten és kárörvendően vigyorogva néztem, ahogy kisiet a helységből a földet nézve, néha megtörölve kézfejével arcát.
Ezt a játékot játszottuk az elkövetkezendő hetekben. Én próbáltam betörni, ő pedig masszívan tartotta a korlátait. Láttam rajta, hogy egy idő után már nehezére esik védenie magát, de nem adta fel, amit becsültem benne. De ez számomra nem volt elég ok, hogy abbahagyjam, így folytattam.
Napról napra rosszabbul nézett ki. Depresszióba merült miattam, amiatt, amit tettem vele, de nem érdekelt. Ha már első napon megmutatja, amit látni akarok, most boldogan élhetne.
Éreztem, hogy már nem kell sok, és megtörik. Jól éreztem.
A valóság az volt, hogy élveztem a kegyetlenségemet. Aznap mikor feladta magát, éppen az egyik folyosón loholtam utána rákapcsolódva elmémmel az övére. Szokásosan sírt, az előtte álló emberek utat nyitottak nekünk. Nem tagadom, meglehetősen furcsa látványt nyújthattunk. Bevetettem végső eszközeimet. Gúnyolni kezdtem a tömeg előtt, megadtam a kegyelemdöfést.
Rox megtorpant, nagy lendülettel megfordult. A másodperc töredéke alatt lebontotta összes eddig fenntartott korlátját. Lehetőségem sem volt feleszmélni az eseményekre. Rögtön ezek után szó szerint hozzám vágta azokat az emlékeket, amiket rejtegetett előlem. Egyszóval mindent.
A mentális ereje, amit nekem dobott, letaglózott. Térdre estem. Eszeveszett gyorsasággal jelentek meg előttem a hőn áhított képek, melyek a tiltott gyümölcsöt jelentették számomra. A látottak olyan élesek voltak, hogy fejem lüktetni kezdett, minden egyes villanásnál, mintha penge hasított volna belém. Az emlékeket kísérő hangok ultramagasak voltak. Nyúzták az agyam minden egyes szegletét. Kínlódva vágtam magam a hűvös, koszos padlóra, mindkét kezemet a fülemre tapasztva, teljesen feleslegesen. Ugyanis ezek mind fejben szóltak, tehetetlen voltam velük szemben.
Ezúttal Rox volt az, aki élvezte a szenvedésem, nem pedig fordítva. Megkaptam a büntetésem. Fájdalom és megalázás.
Elképedten lépkedtem végig a felmerülő képeken, vártam már, mikor érkezik el a vége. Mikor bevégeztetett, Rox egy keserű grimasz kíséretében sarkon fordult, és örökre eltűnt.
Én csak feküdtem a koszban a többiek kíváncsi pillantásaival egyetemben. Bizonyára fogalmuk sincs, hogy mi zajlott le köztünk. Kimerülten hunytam be a szemem. Megtanultam, hogy nem mindig jó az, ha mindenről akarunk tudni. És nem mindig jó, ha tudjuk is mi az.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése