Pikkely és Vér - 2. Rész

• Kategória: Fantasy (regény) | Szerző: Ferc

>>Előző rész<<

Feras gondolkozás nélkül kirontott rejtekéből, majd egy villámgyors ütéssel oldalba könyökölte a medvét, ami a földre rogyott, de rögtön felállt, és rárontott a farkasfiúra. Ő mozdulatlanul várt, majd mielőtt elérte volna az állat tenyérrel a földbe döngölte annak a fejét. Amely nem mozdult többé. Mikor megfordult, hogy megnézze jól van-e a lány, az rászegezte méretes kardját, remegő karjai épp hogy elbírták a súlyos fegyvert.

Feras megvakarta az állát. –Elnézést a külsőm miatt.

A lány leengedte fegyverét, majd térdre rogyott.

-Hé! Hé! Jól vagy?- Kérdezte ijedten a lánytól, miközben közelebb lépett.

-Igen csak kimerültem kissé.- Válaszolta csengő hangon a lány.

Feras a kard felé nyúlt, miközben a lány arcát fürkészte. –Megnézhetem?

A lány átadta fegyverét, majd egy kulacsból ivott pár kortyot. Az ifjú végigmérte a pengét, annak egyenetlenségeit, párszor megsuhogtatta feje fölött, majd lesújtott a levegőre. Ahogy a kard a földbe csapódott a léghullám egy három méteres sávban szétfújta a havat.

-Nem csoda, hogy lepattant a medve fejéről, ormótlanul nagy egy ilyen vékony lányhoz.- Mosolyogta majd, letette a lány mellé.

A leány felhúzta térdeit, majd ráhajtotta a fejét. –Tudom, de erősnek kell lennem! Apám ezt kérte tőlem halála előtt, mint egyetlen gyermekétől.- Mondta halkan.

-És ezt úgy értette, hogy egy túlméretezett hentesbárddal hadonássz?-

-Honnan tudhatnád te? Egyáltalán ki, vagyis inkább mi vagy te?- Fakadt ki a lány.

Ferast hirtelen megrohanta pár emlékkép. –Igazad van, nem tudhatom, hogy mire gondolt az apád.- Leült a lány mellé. –De azt tudom, hogy egyetlen szülő sem akarja bajba sodorni gyermekét… Azt meg hogy ki vagyok, még én sem tudom.

-De valami neved csak van, amin szólítanak a barátaid?- Kérdezte szelíden a lány, majd hozzátette. –Engem Sadersunak hívnak.

-Sadersu? Ismerős név… csak tudnám ho..- Hirtelen átvillant az agyán egy név.

-Husstersu- Suttogta alig hallhatóan majd, mint aki álomból ébredt megrázta a fejét. –Jelenleg egy törpe Ferasnak hív, de ha jól emlékszem ellenségeim szörnyetegnek neveztek.

Sadersu felkacagott. –Azt nem csodálom a te külsőddel.

Feras végigmérte magát. –Mi a baj a külsőmmel? Kissé vad, de nekem tetszik.- Mondta nevetve.

-Amúgy belsőre is hasonlítasz egy farkasra?- Kérdezősködött tovább a lány.

A fiú közelebb bújt a lányhoz, mert látta, hogy kezd fázni. –Az érzékszerveim élesebbek, mint egy emberé, de más eltérésről nem tudok még.

Váratlanul Grhuwhor jelent meg előttük. –Azt mondtad, hogy pár perc, nem pedig fél óra!- Mondta mérgesen, majd ránézett a lányra. –Sadersu édesanyád már égen-földön keres, jobb lenne, ha visszajönnél a városba. Ha akarod Breandy hátán elviszlek.

-Nem kösz! Nem utazom medvéken, félek tőlük!- Vágta rá a lány.

Feras gondolkodott picit, majd megkérdezte. –És tőlem félsz?

Sadersu meghökkent a kérdéstől és arca enyhén pirulni kezdett. –Tőled nem.- Mondta szégyenlősen.

Az ifjú széles vigyorral letérdelt háttal a lánynak. –Akkor pattanj fel a hátamra. Gyorsabb lesz, mint gyalog.

Sadersu félősen, de felugrott Feras hátára, belekapaszkodott a vállaiba, a talpait pedig a fiú tenyerére helyezte, mintha valami kengyelre lépett volna. Ezután Feras és Grhuwhor vágtázva elindultak a városhegy irányába.

Mikor visszatértek a városba egy hosszú feketehajú nő várt rájuk, pontosabban lányára Sadersura.

-Kislányom megint szó nélkül mentél el itthonról, pedig tudod, hogy veszélyes kint!

A lány lesütötte szemeit és haja eltakarta arcát. –Tudom, tudom vadásznak rám meg minden! De ha egyszer olyan szép odakint, mellesleg ez a férfi megvédett egy medvétől.- Mondta Ferasra mutatva.

Anyja csak ekkor vette észre Feras farkasszerű testfelépítését, és kék bundáját, amely kékebb volt a legmélyebb óceán vizénél is. A nő odalépett a fiú elé, majd pukedlizett. –Köszönöm, hogy megmentetted a lányom az én nevem Samanta.

Feras viszonozta az üdvözlést és meghajolt. –Az én nevem… -Itt megakadt, és feját vakarva kiegyenesedett a meghajlásból- Sajnos nem tudom az igazi nevem.- Mondta végül.

Samanta elmosolyodott. –Ezek szerint tényleg eljöttél.-

Feras, Grhuwhor és Sadersu kérdőn tekintettek Samantára. –Miről beszélsz anya?- Kérdezte lánya.

Samanta felnézett a mennyezetre, majd fennhangon felelt. –Sarlius egykor mondta, hogy a régmúlt harcosai visszatérnek, ha szükség van rájuk, és íme, itt vagy te a hatalmas Derion birodalmából.-

Körbetekintett majd hozzátette. –Gyertek el hozzánk és ott többet is elmondok.

[Samanta házában]

A ház belülről otthonos mégis szürke volt a sziklából vájt falai miatt. A szobában egy asztal volt a falhoz tolva, mellette két szék, ezen kívül egy ágy volt még a bútorzat. Samanta kihúzta az egyik széket és asztal mellé téve leült rá. Grhuwhor leült a másik székre, Sadersu pedig az asztal szélére ült fel. Feras leült a földre, mert félt, hogy a gyenge ágykeret összetörik alatta.

-Nos mi is az amiről tudnom kell, ami miatt „itt vagyok”?- Kérdezte Feras.

Samanta mélyet lélegzett. Kintről a városi forgatag zaja szűrődött be, és a villódzó lámpások fénye. Kis várakozás után a hölgy belekezdett e mesélésbe. –Réges-régen, még Valorian és Derion háborújának idejében élt egy testvérpár, egyikük egy átkot hordott magán, amely miatt, ha megtudja, magáról az igazat elfelejti egész addigi életét. A testvérpár másik tagja pedig némám született Erről a testvérpárról, és az ő bajtársairól beszélt nekem régen Sarlius. Azt mondta, hogy ezek a hősök életüket adták a békéért, és hogy ha újra jön a vész feltörik kőkoporsóik fedelét és élve vagy halva, de ismét szembeszállnak a zsarnokság és az elnyomás ellen.- Samanta itt kis szünetet tartott, és Ferasra nézett, az ifjú arca teljesen elfehéredett, és látszott, hogy nincs tudatánál. Pillanatok múlva Ferasba visszatért a lélek és könnyező szemmel dőlt el a padlón hátára.

-Nem mind haltak meg.- Mondta Feras. –Tudni akarjátok mi történt anno?- Kérdezte a mennyezetet bámulva.

-Gondolom, hogy ezek után már csak szeretnénk tudni.- Felelte Grhuwhor.

-Nos még anno mikor dúlt a háború mi a testvéremmel, Husstersuval a Valoriani oldalon éltünk, de egy nap száműztek minket, mert testvérem nem akart segíteni leigázni Deriont, és én vele tartottam, hisz se apánk se anyánk nem volt már. Teltek az évek, és egyre hevesebb volt a harc a két nemzet között, ezért úgy döntöttünk, hogy kezünkbe vesszük az uralmat, és Brunas király engedélyével magánakciók sorozatával sikerült elég katonát összeszedni, hogy eljussunk egészen Horusföldig, majd Keter hatalmas hídjáig. Én ezekben a csatákban nem voltam jelen, mert előzőleg megütköztem a Valoriani főpappal és sajnos vereséget szenvedtem, a sivatag szelleme megmentett, és felruházott a föld erelyével.

Testvérem pedig kórházban volt, amíg be nem toppant hozzá Sarlius, és el nem mentek Ardusz termeibe. Mikor én csatlakoztam a harcokba, már javában Keter kapuit döngettük, és néhányan már bejutottak a mágusok közül, Pár óra múltán sikerült eljutnunk a központi toronyhoz, ahol az egész háború vezetője, a főpap tanyázott. Én ismét megütköztem vele, de nem volt benne elég erő, hogy megöljem, nem arról van szó, hogy nem volt rá lehetőség, mert a falhoz szögeztem, de nem vitt rá a lélek, hogy összetörjem a légcsövét, és ez lett a vesztünk. Amikor elengedtem megjelent a semmiből a testvérem, és ezt kihasználva nem engem, hanem őt lőtte meg egy erős varázslattal. Szegény húgom után ugrottam, hogy elkapjam, de végül kicsúszott a kezemből és lezuhant a szakadékba. A többire nem igazán emlékszem, az ég lángvörös lett, és meteorok záporoztak a földre, majd furcsa lények tarolták végig egész Ibériát. Ez után az első emlékem az, hogy egy havas helyen fekszem és végül elájultam.

>>Következő rész>>