Ande

• Téma: Misztikus | Író: Reasy

Felébredtem. Végre! Már napok, talán hetek óta nem bírok normálisan aludni. Zavaróbbnál zavaróbb álmok kergetnek. Alapjaiba véve szeretek aludni, régen nem is volt ilyen rémálom-rendellenesség, új keletű dolog lehet.
De túltettem magam rajta, vigasztalt a tudat, hogy ma péntek van, az utolsó nap a suliból – legalábbis ezen a héten. Feltápászkodtam, belebújtam a papucsomba, majd odasétáltam az íróasztalomhoz, a szobám másik végébe, és kikapcsoltam az ébresztőt a telefonomon. Már épp kapcsoltam volna vissza a billentyűzárat, amikor a kezdőképernyőn megláttam az SMS értesítések sokaságát. Úgy tűnik, napjainkban lehetetlen titokban tartani egy kezdődő szakítást. Bár valami ilyesmire számítottam. Két év kapcsolat után mindkettőnknek megvannak a saját kis „beavatott emberkéi”, akiknek kisírjuk magunkat egy-egy affér után. Nem akarok borúlátó lenni – sajnos szokásom -, de ez most valami más, komolyabbnak tűnik. Amolyan „végső visszaszámlálás”: amikor érzed, hogy szétmentetek, már nem dúl a szerelem, de a Facebook még mindig „Kapcsolatban”-t jelez.
Rá sem hederítettem, felöltöztem, zsebre vágtam a telefont, és kimentem reggelizni a konyhába. Folytattam a napom mint egy átlagosat. Mint egy átlagosat.
Amint a reggeli szertartásaim végére értem, hátamra kaptam az ajtófélfának támaszkodó táskám, és útnak indultam. Bezártam magam mögött a bejárati ajtót, és az utcára kiérve felnéztem az égre. A nap első fénysugarai már áthatoltak az éjszaka pajzsán. Nem volt matt sötét, de reggeli világosság sem. Viszont hideg az annál inkább volt. Felvettem a sapkám, és sietve a villamosmegálló felé vettem az irányt. Sajnos a reggelizés közbeni elmélkedés egy kisebb késést eredményezett, de a megállóba érve még nyoma sem volt a villamosnak. Félrehúzódtam a többi embertől, nekitámaszkodtam a korlátnak, és körbenéztem. Érdekes. Másfél éve mindennap erre járok, itt ácsorgok, várakozok, de még egyszer sem vettem szemügyre ezt a helyet tüzetesebben. Azt persze tudtam, milyen boltok és merre vannak a környéken, mi a sarki kocsma neve, de ez most valahogyan más volt. Benéztem minden apró sikátorba, elrejtett zugba, a villamossínek közé... tekintetemmel bejártam az egész városrészt.
Tekintgetéseim közepette a távolban észrevettem a közeledő villamost. Egy két szerelvényes jött, ennek még a mai napig tudok örülni, hiszen csak egy hónapja tudták megérteni „a nagyok”, hogy a kisebb jármű meglehetősen kevés a munkába, iskolába induló tömegnek.


Készültem felszállni az első szerelvényre, a hátsó ajtónál... de ez az egy szerencsém volt: a hátsó ajtó. Meg az, hogy nem vett észre. Maradt időm átrohanni a hátsó rész első ajtajához, és ott is jelezni. Az ajtó parancsszóra kinyílt, itt gyorsan át is fúródtam az álldogáló tömegen. Az emberek egy pajzsot képeztek mögöttem. Én pedig kukucskáltam, pipiskedtem, csak hogy láthassam. Gyönyörű volt. Még így is. Elbűvölt mindene... a haja... fényes, vörösesbarna, hátközépig érő... a csillogó sötétbarna szemei... az angyali szép arca... a csinos öltözete... ő volt az, Lena. De nem engedhettem a szemnek, nem akartam, hogy kiszúrjon a tömegben.
Amúgy... különös. Egy hete pont azért járok a későbbi villamossal, hogy elkerüljem a találkozást. Természetesen szeretnék megbeszélni minden problémát vele, de erre nem a villamos a legjobb hely, teljesen csendben mellette állni pedig igen kellemetlen lenne – szerintem mindkettőnk számára. No, meg kora reggel még nem vagyok beszámítható és beszédképes. Kell még az az első fizika óra, hogy kellően kipihenjem magam.
Tíz percen belül meg is érkeztem a gimnázium épületéhez, ahol pedig sikeresen felvonszoltam magam a harmadik emeletre, a fizika terembe – természetesen csendben sunnyogva Lena mögött, aki egy teremmel előttem fordult le, a 10.A osztályhoz tért be.
Engem viszont a 10.C osztály köszöntött a leckemásolások közepette. Odasomfordáltam a padomhoz, közben pedig lekezeltem az utamba eső fiúkkal. Tudták pontosan, mi van velem, épp ezért nem is piszkáltak nagyon. Csak egy valaki jött oda hozzám, de neki szabad volt. Ha valakit, akkor őt már elég jól ismertem, és sok mindenen – jón én rosszan is – mentünk már keresztül. Ő volt Matt.
-Csá Colin! - köszönt nekem.
-Szevasz!
-Figyi, nem akarlak piszkálni, tudom mi a helyzet, ezért rövidre fogom – erről beszéltem. Ha valaki, akkor ő tudja mikor és hogyan lehet bánni velem. - Ha esetleg egy kis felfrissülésre vágysz így a dolgok után, ajánlok egy jó kis szombati bulit. Csak egy kisebb kiruccanás. Az a lazább és hangulatosabb fajta, nem a hajtépő őrjöngés... A River Clubban lesz. Ott lesz még Adam, John, Dilen meg még páran.
-Okés, kösz. Még átgondolom. Látok rá esélyt. Mikor kezdődik?
-Este kilenckor van a nyitás. Na de rohanok mert házit másolok. Legjobbakat, haver!
-Legjobbakat neked is! - búcsúztam el, majd megszólalt a csengő.

A napom többi része innentől már a megszokott kerékvágásban játszódott le, Matt megkapta fizikából a kis-egyest a házi-hiány miatt, én pedig egyre inkább elkezdtem várni a bulit. Eseménytelen nap volt a mai.
Elérkezett az este. Az égbolt sötétre színeződött, a téli levegő csípőssé lett, a szél felerősödött. Odabent pedig ment a vacsora, tévézgetés, és a szokásos családi szertartások. Valamint a „jóéjtpuszi”. A végső búcsú a valóságbéli emberektől, és a mai naptól. Had vegye kezdetét egy új nap... először anyától búcsúztam el, aki már szunyókált, majd apától, aki a gépen dolgozott. Bementem a szobámba, és lehúztam a redőnyt. Sok embertől eltérően én nem szoktam, és nem is szeretem nézni a csillagokat elalvás közben. Ezúttal viszont meggondoltam magam. A szomszédok legnagyobb örömére visszahúztam, fel, és az ablakpárkányra támaszkodva bámészkodtam a csillagos égen. Szerettem volna, hogy valami más legyen. Talán a szerelmi életem miatt, talán pedig az álmok miatt. Vagy csak közönséges álmatlanság. Fene tudja.

Kellő elmélkedés után lefeküdtem. Normál esetekben nem szoktam rögtön elaludni, előtte inkább gondolkodok, filozofálgatok egy kicsit. Most azonban úgy éreztem, az lesz a legjobb, ha minél hamarabb elalszok, és minél hamarabb üdvözlöm a holnapot. Ezt is tettem. Becsuktam a szemem, és kikapcsoltam agyam.
Mégse. Nem bírtam aludni. Motoszkált bennem a félelem az újabb sötét álmok miatt. Már hajnali három... sokat időt kéne alvással tölteni, mert holnap nem lenne jó tízkor elmenni a buliból. Nem volt más lehetőségem: próbálkoztam. Csukott szemmel feküdtem az ágyon mozdulatlanul, üres fejjel, tiszta aggyal. Nem tudom, mennyi idő lehetett ez, de éreztem, ahogyan szépen lassan álomba zuhanok. Kezdett zavarogni a szemhéjam alatti sötétség, és kialakult az álom... de csak képeket láttam... villanásokat...
A River Clubban voltam. Ott volt Adam, John és Dilen is, de Matt nem. Lena is ott állt a távolban.
Ezután már kint voltam, a klub épülete előtt. Itt már láttam Mattet. Az út túloldalán volt. Futott... Talán menekült valami elől.
A következő képkockában ismét belül voltam. Közvetlen Lena mellett. Előttünk két fura alak ált... nem emberek voltak. Nem volt lábuk. Lebegtek. Testük vöröses és feketés színben fénylett. Ennyi időt kaptam végigmérni őket, majd egy pillanat erejéig Lenára néztem, és ismét egy váltás jött. A belvárosi híd kellős közepén álltam. Körbefordultam egy gyors terepszemlére... de egyre homályosabban láttam. Csak azt tudtam kivenni az előttem leperegő képekből, hogy az emberek szomorúak. Többen is sírtak... Sokan voltak ott...
A kezdeti homályosodás után az álom egy massza lett, majd szétesett, én pedig felébredtem, és levegő után kapkodva egy hirtelen mozdulattal felültem az ágyba. Valami furcsát éreztem. Rendkívülit és szokatlant. Nem akartam, de meg kellett tennem: az ágyam mellé néztem. Meghűlt bennem a vér. Ott állt. Lebegett, teljes életnagyságában. A sarokba húzódtam, és néztem. Bámultam. Nem bírtam gondolkodni. Az agyam leblokkolt, a szívem a torkomban dobogott, a gyomromban csomó fonódott, testem minden apró részét átjárta a félelem. Takarómat pajzsként magamra húztam, mintha tényleges védelmet nyújtana. Úgy kuporogtam ott, mint egy nyomorult. Vártam. De nem tudom mire. Talán a halálra, talán pedig csak arra, hogy csináljon végre valamit... az a lény, akit már tisztán láttam mi volt. Mindig is ilyennek képzeltem el. Szemeiben tűz égett, testének alsó része feketén lángolt, felső, szilárdabb része pedig sötétvörösen és feketén izzott. Csak karjai voltak, lábai nem. Az éjsötét szárnyait már csak később vettem észre. Beszélni kezdett hozzám, morgó mély hangon: „Ez a finálé napja. A végső stádium. Kellemes napot”.
Ezek után csendesen elpárolgott, én pedig pillanatok alatt, - teljesen akaratomon kívül - mély álomba zuhantam.

* * *

Reggel kilenc óra. Felébredtem. És éltem. Egészséges és sértetlen voltam, amin meglepődtem. Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy tényleg valóság volt-e... de az volt. Pontosan két héttel ezelőtt ugyanez történt – de akkor csupán álmodtam. Érezhető volt a kettő közt a különbség. Egyszer sem néztem még bele az álomnaplómba - amit az álmok kezdete óta vezetek -, viszont most meg kellett tennem. Meg akartam tudni, mi ez az egész. Akadt azonban egy kisebb probléma: bent hagytam a suliba. Kénytelen voltam folyton magammal hordozni, mert ha szüleim megtalálják, egyből intézetbe küldenek, vagy „jobb esetben” pszichológushoz. Nos, én egyiket sem akartam.
Hétvégéi ügyelet reményében bementem az iskolába. Tervem sikeres volt: a portás kérdezősködött, elkérte a diákom, és beengedett. Lementem az alagsorba, kinyitottam a szekrényem és kivettem a füzetet, amely a titkolt álmaim rejtette a nagyvilág elől. Rémisztő volt az üres és néma épület, a zár kattanása visszhangzott az egész csarnokban. Lassan, nyugodtan elindultam visszafelé, most már megvan amiért jöttem. Felérve a portás szigorú nézése kereszttüzébe kerültem. Valamiért gyanakodva nézett rám. Pedig már másfél éve minden nap lát legalább kétszer (amikor be- és kimegyek a gimnáziumból). Mégis úgy figyelt engem, mint egy börtönőr valami veszélyes elítéltet. Kicsit riadtan, de kimentem az ajtón, és udvariasan elköszöntem az idősödő kopasz bácsitól. Az épület elé kiérve nem is tudtam, mi tévő legyek. Elgondolkodtam. Talán csak most eszmélek rá, mi is történt velem. Természetfeletti dolog. Hihetetlen. Mégsem, még nem fogtam fel. Hülyén hangzik igaz, de születésemtől kezdve hiszek a misztikus és természetfeletti lényekben, és mindig is tudtam, hogy egyszer meglátogatnak. Lehet, csak hit kérdése az egész? A fő kérdés azonban az volt, mihez kezdjek. Több időt sajnos nem adtak nekem gondolkodásra. Egy hatalmas, kegyetlen, pusztító ütés érte a tarkóm, én pedig teljes testemmel a földre rogytam.
Az iskola mellékhelyiségében ébredtem, percek, órák, napok... nem tudom mennyi idő elteltével. Nem is tudtam mivel megnézni: mindenem elvették. Az órám, a telefonom, a magamnál hordott pénzem... na meg a naplóm. Csak a ruháim hagyták meg. Volt még valami, ami igencsak hiányzott. Mégpedig az emlékeim. Nem emlékeztem az álmaimra... csak a legutóbbira, és abból is csak foszlányokra.
Féltem. Egyedül voltam, minden hétköznapi felszerelésem nélkül. Az egyetlen látótávolságban lévő tárgy egy kopott, leharcolt wc. Jó jelnek mutatkozott azonban, hogy világos volt. Talán csak pár percre, vagy egy-két órára aludtam el. Az ajtót már azóta rángattam mióta felébredtem, de nem nyílt. Eltorlaszolták, vagy bezárták kívülről (a belső zár nyilván rossz volt). Én az utóbbiban reménykedtem. Ezért lehajtottam az ülőkét, lábamat felhelyeztem annak tetejére, és teljes erőmmel belerúgtam az ajtóba. A zár reccsent egyet, én pedig gyengéden meglöktem: szabad utat kaptam. Szépen, lassan és megfontoltam bújtam ki az ajtó mögül. Láttam, hogy a helyiség üres. Benéztem a többi vécé fülkébe is, de semmi. Mély levegőt vettem, és kijjebb merészkedtem. Üres és kihalt volt minden. Az alagsor mellékhelyiségében voltam. Elsétáltam a szekrénysorok mellett, és közben mindegyik folyosóba benéztem. Abszolút semmi. Eddig. Az utolsó sor végén viszont láttam valami fényeset elillanni, és elbújni a sor utolsó szekrénye mögé. Apró és halovány lángcsóvák csaptak fel mögüle. Az előző találkozásokkal ellentétben nem kezdtem el félni. Ráeszméltem, hogy ez még csak a kezdet. Ha most parázok, később nem élem túl. Minden bátorságom magamba szívtam, és egyenes, büszke testtartással, határozott sétával elindultam a szekrények által közbefogott folyosón. Elérkeztem a végéhez. Kidugtam a fejem. Először balra, majd jobbra néztem. Semmi szokatlan. Majd kiléptem, magam mögé néztem, és belekezdtem a következő sorba. Itt kell lennie valahol. S már láttam is. Az egyik szekrényből – úgy középtájékon – fekete és vörös lángok csapdostak ki. Minden erőmet a hitembe fektetve szembenéztem a démonnal, és megkezdtem utam ezen a folyosón. Hirtelen úgy éreztem, puszta kézzel is el tudnám üldözni a lényt. Éreztem, ahogy átjár az erő, és lelkem beteríti az egész csarnokot. Úgy éreztem, hegyeket mozgathatnék. De én csak ezt a szörnyet akartam elpusztítani. Pár méterrel előtte megálltam. Mocorgott. Ki akart jönni. Felém közeledett... Nemsokára pedig ott állt előttem. Kétszer akkora volt, mint én, és pont úgy nézett ki, mint álmomban, és mint ma hajnalban. Lángoló szemeivel mélyen belenézett az én szerény szürkéskék szemembe, majd egyik karját felemelte. Körülötte a levegő lángolni, izzani kezdett. Suhintott egyet a karjával – egyenesen felém. Én csak egy hatalmas, száguldó lángcsóvát láttam, majd egy reflex mozdulattal hátravetettem magam, kezemet az arcon elé tettem, mintha az akármit is védene. Felkészültem a halálra. Becsapódott. Éreztem, ahogy átjár. De nem fájt. Mi történt? Szemeim alig mertem kinyitni. Szépen lassan viszont megemeltem szemhéjaim. Karom előtt egy pajzsot tartottam. Egy hatalmas, neonkék színű, átlátszó pajzsot. A démonnak nyoma sem volt.

* * *

Besötétedett. Este kilenc óra. A haverokkal az utcákat jártuk. Távolról már láttuk a River club fényeit, és az előtte kóválygó sort – amely egyre fogyott, hiszen épp ekkor kezdődött a buli. Mi is ide jöttünk, csak előtte még Dilen felvett egy kis pénzt a bankautomatából. A többiek nem egyszer megjegyzést tettek szótlanságom illetően, én viszont egyszerűen a szakítással érveltem.
Amikorra már a klub épülete elé értünk, a sor kisebb lett, alig tíz percet kellett várnunk a bejutáshoz. Odabent pedig a szokásos dolgok fogadtak. Rengeteg ember, sötét arcok, világító neonfények és hangulatos lámpák. Na meg hangos zene. Az egyik teremben. Ott az „ereszd el a hajam” -féle diszkóbuli ment, míg a másik – ettől teljesen elszigetelt részben – egy tényleges klub volt, fotelokkal, lassabb zenével, egy büfével, és valamivel több fénnyel. Voltak emberek, akik végig az egyik részlegben maradtak, de mi általában vándoroltunk.
A buli jó volt. De semmi több. Nem tudtam önfeledtem bulizni. Nem, ez már jóval több mint a szakítás. Tudtam, hogy valami történni fog. De Isten tudja mi... Aggodalmaim közepette megszomjaztam, gondoltam beugrok a büfébe. A pult mögött álló hölgy átnyújtotta a kért italom – mely egy egyszerű Pepsi kóla volt -, majd odaadtam neki az árát. Elvette a pénzt, és elkezdte nyomtatni a blokkot. Mivel én nem voltam semmiféle ellenőr, ezért belenyomtam a papírt az erre a célra kikészített kosárkába. Azonban sajnálatos módon, véletlen lelöktem azt... ejjnye, micsoda balszerencse! Bocsánatkéréssel esetlenkedtem, miközben összeszedtem a cetliket. Egyet viszont zsebre raktam. A hölgy kicsit furcsán nézett rám, de én udvariasan odébb álltam, és reméltem, hogy nem találkozok vele többet. A távozás után próbáltam elkülönülni a barátaimtól, és kicsit magamban gondolkodni, elmélyedni. Meg persze nézegetni a megszerzett papírt, ami nem volt más, mint az álomnaplóm egyik részlete. Felismertem a rajta lévő gondolatokat. Pedig nem az én írásom volt rajta...arról viszont egyből kiszúrtam, hogy ezt az én füzetemből tépték ki. Nem hiszem, hogy sokan kékre festi a füzet szélét egy szövegkiemelővel, ha unatkoznak. Leültem a lehető legtávolabbi, egyszemélyes fotelbe, és elkezdtem nézegetni. Félbe volt tépve, az írás folytatódott – volna. Meg kell lennie a másik felének is. Feltehettem volna a kérdést, hogy ez miért volt pont itt, a kis kosárkában, de én már úgysem értek semmit. Helyette inkább olvasni kezdtem. Ez állt rajta, ami lényeges lehet: „száguldó autó a hídon, papírcetlik, maffia, lángok és lángcsóvák, kenyér, ahol rossz van, ott jónak is kell lennie”. Ennyit értettem. A többi olvashatatlan volt, kételkedtem abban, hogy a emberi nyelven lenne.
Hirtelen megláttam Mattet, amint felém közeledik. Hívott, hogy mennyek ki. Így tettem. De alig, hogy kiléptem, már mentem is vissza. Egy ismerős dallam szólalt fel. Divatzene, sokan imádják... én pedig szégyen szemre nem tudom a szám címét. Csak az előadóját, ami pedig nem más mint a Swedish House Maffia... Egy kihúzva a sorból... Kimenni azért kellett, mert iszonyat sokan jöttek be erre a számra. Közkedvelt, tömegzene. Arra számítottam, a „nyugis részen” azért maradt még pár ember, akik között halkan meg bírom húzni magamat. Így is történt, nem volt tömeg, de egyedül sem maradtam. Besüppedtem egy fotelbe, és gondolkodni kezdtem, nézegettem a papírt. De még mindig nem érettem a többi részéből egy szót sem - ha egyáltalán azok szavaknak lehetett nevezni azokat. Kicsivel később felemeltem fejem, körbenézni, mi a helyzet, mert hallottam, hogy zenét váltottak. Üresség. Sehol sem volt egy árva lélek sem. Csak a büfés állt a pultnál. Alig pillantottam rá, de rögtön észrevette, hogy őt nézem: magához hívott. Fogalmam sem volt, mit akart, de odamentem a pult elé. Mélyen a szemembe nézett. Majd bájosan rám mosolygott. Felemeltem mindkét karom, fejem felé, egy kicsit behajlítva. Így tartottam egy darabig, ez idő alatt a lány meglehetősen furcsán nézett rám. Egy hirtelen mozdulattal pedig az asztalra csaptam. Pillanatok leforgása alatt minden elsöpörtem. A pulton lévő dolgok száz irányba repültek, a lány pedig becsapódott a háta mögött lévő italos polcba. Ezer és ezer szilánkra hullottak az üvegek, a sok finom ital pedig beterítette az egész termet, amíg a hölgy teste erőtlenül padlóra zuhant. Meghalt... Meghalt volna, ha ember lett volna. De lángoló szemeivel felnézett rám. Felugrottam a pultra, jobb kezemet kinyújtottam, egyenesen felé mutatva. Éreztem, hogy átjár az energia, az erő. Tudtam, hogy jól cselekszem. Tenyeremből fokozatosan növekvő kékes fénycsóva örvénylett ki, hamuvá változtatva a démont. A győzelem után még egy ideig az asztal tetején álltam, és néztem, hogyan halványodik el a kezemből kicsapódó mágikus csóva. Sajnos egyre több ember tért be a helyiségbe, de hamar távoztak is - pánikolva, sikítozva. Kimentem a diszkó terembe. Fokozatosan ürült ki. Az utolsó távozó emberek közt megláttam Lenát. Sírva rohant felém, kérdezgetve, mi a fene történt. Nem tudtam válaszolni, csak nyugtattam, és kértem, hogy menjen el. Ő viszont nem ment. Félt. És látta, hogy én nem. Látta rajtam a magabiztosságot, és azt a bizonyos kiállást, amit az elmúlt napban, a mai napon szereztem.

A zene leállt. A Dj kiszállt a keverőpultok mögül, és lassú léptekkel felénk közeledett. A két biztonsági őr a másik irányból szintén így tett. Lena sírt és remegett. Átkaroltam őt, miközben figyeltem a két irányból közeledő támadókat. A lemezlovas már emelte a kezét, és egy ugyanolyat fénycsóvát csapott ki belőle, mint nem olyan régen az enyém, viszont ez vörös színű volt. Becsuktam szemem. Erősen szorítottam össze szemhéjaim. Majd kinyitottam. Egy pajzs képződött körülöttünk. Éreztem, hogy készen állok a harcra. De túl sokan voltak. Leültem, a minket körülvevő pajzs közepére, és imádkoztam. A démonok által megszállt testek egyre közelebb és közelebb kerültek hozzánk. Lena nem bírta. Ordítva futott ki a bejárati ajtón. Nem bántották. Féltettem igaz, de így, egyedül jobban tudtam koncentrálni. Csak imádkoztam, és imádkoztam. A támadók elérték a pajzs széleit, és teljes könnyedséggel átléptek azon. Tennem kellett valamit. Magamban ennyit mondogattam: „Ahol rossz van, ott jónak is kell lennie”. Majd egy hirtelen mozdulattal felugrottam, egy belőlem kicsapódó lökéshullám pedig fellökte őket. Szemben velem, nem olyan messze, egy ezüstkék kör kezdet el fényleni, majd örvényleni a padlón. Egy alak rajzolódott ki, némivel felette. Nem volt lába. Lebegett. Hasonlított a démonokhoz... de amikor teljesen megidéződött, párás tekintettel néztem gyönyörű, égkék szemeibe. Végigmértem testét. Hófehér, köntös szerű ruha, kristálykék varázsbot a jobb kezében, és hosszú, fénylő szőke haj, egy elbűvölő, fiatal női arc kíséretében. Alig hittem a szememnek, a lélegzetem is elállt. Teljes elmémmel csodáltam. Figyeltem minden egyes mozdulatát: ahogyan felemeli hosszú pálcáját, és villámot szór vele a két őrre, miközben a kezével elegáns mozdulatokat végezve felőrli a lemezlovast. Amikor végzett, rám nézett, és szája beszédre nyílt és ezt mondta, egyenesen nekem, csak nekem: „Ahol rossz van, ott jónak is kell lennie. Te vagy a jó!”

Folytatás következik...