Az utolsó megbízás

• Kategória: Akció | Szerző: Flór

A falnak támaszkodtam, és kifújtam magam. Felnéztem egy pillanatra a holdra, mintha utoljára csodálnám meg gyönyörű sugarait. Mielőtt ölnék mindig ezt teszem, hátha utoljára látom. De most nem csak a pénz lebegett a szemem előtt. Ritka értékes zsákmányra kaptam megbízást.

Miután éreztem, hogy kellőképpen kipihentem magam a futás után, vettem egy mély levegőt, és elindultam. Felkapaszkodtam a falra, és azzal a lendülettel át is vetettem magam rajta. A túloldalt egy bokor várt, hogy enyhítse landolásomat. Előrántottam a tőrömet, és sötétséget magam mellé állítva lopkodtam, végig a kőfal tövében. Tetőtől talpig feketében voltam, így csak csendesen kellett mennem. Haladtam egyre beljebb a birtokba, mígnem egy kis hídhoz értem, aminek vékony fatetőzés díszelgett a tetején. Éppen átkelni szerettem volna rajta, amikor mozgást halottam. Felkapaszkodtam a híd tetejére, és vártam, hogy elmenjen az őr, de nem az történt, amivel számoltam.

Az őr lassan lépett fel a hídra. Fémpáncélzatával csörgött, és pallosát szigorúan magához szorította, ami olyan hosszú volt, hogy majdnem hozzám ért vele. A híd közepéig ment el, és ott megállt. Ez után oldalra fordult, és a kis tavacskát kezdte el csodálni, amit a híd átívelt. Igaz, festői látványt nyújtott a hold sugarával megvilágított tó, csodás tavirózsákkal a tetején, de rajtam inkább az izgatottság futott végig. Elkezdtem izzadni, és idegességemben, majdnem rászóltam, hogy haladjon már tovább, de erőt vettem magamon. Ez pár percig tartott, amíg egyszer csak a művészlelkű cimborám, bár csukott szemmel, de nagy áhítattal felfelé nem nézett és mélyet szívott a levegőbe. Ekkor már tudtam mit kell tennem. Nem volt más választásom, kockáztatnom kellett, viszont, így sokkal gyorsabbnak kell lennem.

- Tudod kivel szórakozz – szólítottam meg. Mire ő kinyitotta a szemét, de akkorra már rávetettem magam a magasból és elvágtam a torkát. Utána fölpattantam, és sebesen futni kezdtem.

Örömmel észleltem, hogy már a belső udvarban vagyok, kisebb ez a rezidencia, mint gondoltam, legalább is a térképen nagyobbnak tűnt. Azonban örömöm lankadni kezdett, mert amint a belső épület falához értem, hallottam a kiabálást, és a riadó kürtöt. Megtalálták a hullát. - Elkapkodtam, a vízbe kellett volna dobni. – járt a fejemben. De nem foglalkoztam vele. Felkészültem erre az eshetőségre is.

A falnak támaszkodtam, mély levegőt vettem, és felnéztem a csodás teliholdra, mintha utoljára látnám. Mint mondtam, mindig ezt teszem ölés előtt. Kifújtam a levegőt és lehunytam a szemem. Eldobtam tőrömet. Megfogtam mind a két kardom markolatát, és miközben kirántottam őket a helyükről kinyitottam a szememet. Ezzel a mozdulattal bevetettem magam az épület egyik ablakán. A csörömpölésre kettő őr érkezett. De alig kanyarodtak le a folyosón, már a vérük a pengéimet tisztították. A folyosó túlsó végén volt egy harmadik is, aki hangosan kiabálni kezdett:,,A belső épülethez vezető szakaszon van, a királyhoz tart, erősítést”. De amíg ezt végig mondta én már futottam. Mint a szél, száguldoztam végig a keskeny folyosókon, ami szinte olyan volt, mint egy labirintus, közben egy-egy ajtó mögül katonák jöttek ki. Páncél nélkül voltak, csak a fegyverük volt náluk, gondolom a kaszárnya részlegben lehettem, nincs már messze. Akivel szembe találtam magam, egytől-egyig megöltem. Már a ruhám is csupa vér volt.

Végre egy egyenes folyosó szakaszhoz értem, aminek a végén egy nagy terem látszódott. Hallottam, ahogy mögöttem egyre jobban közelednek a katonák. Beértem a terembe. Rengeteg asztal és szék volt itt. A taverna lehetett. Felkapaszkodtam az ajtó fölé, és ott vártam. Nem sokkal később tíz-tizenkét katona lépett be a terembe, és elkezdtek óvatosan és lassan egyre bentebb menni a helyiségbe. Vak sötétség volt, és én ezt használtam ki.

Amint az utolsó katona is belépett az ajtón levetettem magam, és leszúrtam. Ezután egy asztalsor mögé bújtam. A Csapat hátrafordult és gyors léptekkel lefejeztem azt, aki legelöl volt az imént. Ezután egy tigrisbukfenccel átgurultam a túloldalra. Nagy volt a terem és ezt is kihasználhattam. Szétszóródtak háromfelé, mindegyik sorba. Két csapatot szemeltem ki. Három-háromfős volt. Lapultam a két asztal között kivárva, hogy közelebb érkezzenek. Mikor odaért az első hármas, nagy lendülttel, egy padot feléjük borítottam, és a két szélén átszúrtam, kettőt el és értem. Kirántottam belőlük a fegyverem, és a harmadikat vettem célba, és el is találtam. Eközben hátulról a másik hármas támadt felém. Egy ember közülük rám rántotta kardját. Leguggolva tértem ki előle, és fölállva felfelé állított pengével átszúrtam a gyomrát. Ezután két oldalról hárítottam a másik két támadót és egy forgómozgással megöltem őket. Mire végeztem velük, már az utolsó csapat is ott volt, akik négyen voltak. Kétfelé oszlottak, és két irányból támadtak. Kardjukat felrántva szaladtak felém Ismételten leguggoltam. Két pancser egymás vállába mélyesztette a pengéjét, én meg a másik kettőt hasba szúrtam. Ez után kivetettem magam az ablakon. Nem sérültem meg, hiszen a földszinten voltunk.

Szlalomozva szaladtam végig az udvaron, miközben az íjászok próbáltak eltalálni. Az egyik sikeresen vállon lőtt, de észre se vettem, az adrenalin és a vérszomj telítődött bennem. Az udvar végén megláttam a lakosztályt, ahol a célpontomat őrizték. A két őr, akik őrizték az ajtót rám szegezte a lándzsáját és felém kezdtek rohanni, de én egy könnyed mozdulattal átugrottam őket és hátulról leszúrtam mind a kettőt. Ezután vöröslő tekintettel megfordultam, és szétvágtam a papír ajtót. Nem néztem szét, tekintetem egyenesen a királyra szegődött, aki ott ült a trónján, és önkényű mosollyal támasztotta a fejét. Leszedtem a maszkot a számról. Szélesen elmosolyogtam, szinte ördögi arckifejezéssel. Megindultam a király felé a nagy terembe, már ölésre fogtam a két kardom, mikor a hátamban sok pontból erős fájdalmat éreztem. Íjászok lőttek hátba, nem figyeltem eléggé. Hassal előre a földre zuhantam, és egy rövidtávot csúsztam a fényes aranyozott padlón.

Üres tekintettel bámultam lent feküdve, és éreztem, hogy az erő elhagyja testemet. Kilehelem a lelkemet. Azonban egy hang ütötte meg a fejem. A király önkényesen felnevetett. Mint aki győzött. Mint aki azt hiszi, itt a vége. Én sose vesztek. Ez ugrott a fejembe. Az élet visszaköltözött a testembe, és teljesen elsötétült a tekintetem. Felpattantam a fekvőhelyzetből guggolásba. Oldalamhoz nyúlva, egy kést rántottam ki, majd kicsit szédülve, de felálltam, és célozni próbálva felé hajítottam. De abban a pillanatban éreztem, hogy a hátamat átszúrják, és végleg a földre feküdtem. Utolsó erőmmel felnéztem a trón felé. Láttam, hogy a király, most már elsápadtan ül a székében, és hogy kárörvendő tekintetébe a halálfélelem köszönt. Utoljára megcsodálhattam a teliholdat a trón mögötti ablakon át, és azzal a tudattal haltam meg, hogy kudarcot vallottam. A kés a célszemély feje mellett landolt. Pontosan mellette.