Tesztfejléc

2013. május 15.

Zsákutca

  • Kategória: Akció/Dráma | Szerző: N. Tomi
2068. január 23.-a, délelőtt. A hó vastagon borítja a szántókat, ezért húgommal, Allievel kimentünk játszani a szabadba. Apánk a lelkünkre kötötte, hogy ha ilyen időjárásban akarunk mászkálni odakint, akkor jól öltözzünk fel – a családunknak nincs pénze biztosításra, így ha bármelyikünk összeszed valami betegséget, csak a szerencsében bízhatunk. Fájdalmas emlék kötődik a tapasztalathoz: édesanyánk nagyjából hét éve halt meg tüdőgyulladásban. Attól kezdve apa vigyázott ránk. Reggeltől estig gürcöl a város egyik összeszerelő üzemében éhbérért, de még így is a szerencsésebbek közé tartozik a munkásosztály tagjai közül – a nagyfokú gépesítés miatt sokan vesztették el egyetlen megélhetésüket. Tekintettel arra, hogy iskolába anyagi helyzetünk miatt nem járunk, és apa is egész nap távol szokott lenni, csak egymásra számíthatunk. Apa mindent megtesz azért, hogy jövőt biztosítson nekünk, ezért amikor alkalma nyílik rá, elmegy az antikváriuma. Ott vesz néhány megfakult, szakadozott tankönyvet, amikből mi mindennap olvasunk valamennyit. Allie orra bukik a hóban, ahogy az ültetvényeken futkosunk, mire én kacajjal a számon felsegítem. Ajkai huncut mosolyra húzódnak, s hirtelen egy marék havat ken szét az arcomon. A kibontakozó hócsata végére mindketten elfáradunk. Sapkája alól előbújtak rakoncátlan, mézszínű tincsei, fehér arcát pirospozsgásra csípte a hideg. „Azt hiszem, ideje hazaindulnunk” – vetem fel az ötletet. Némán bólint, majd botorkálni kezdünk az ösvény felé, amit követve eljuthatunk otthonunkhoz.

A nap már rég alábukott, mire apa megérkezett. Melegítettünk egy kis levest tegnapról, és körbeülve apró étkezőasztalunkat falatozni kezdtünk. Annak ellenére, hogy a műszak végére mindig teljesen elfárad, apa mosolyogva mesél nekünk arról, mi történik a városban. Lámpaoltás után, mikor Allie már elaludt, ismét meghallom, ahogy apa sír. Előttünk sosem tenné, de ilyenkor, amikor azt hiszi, hogy már alszunk, gyakran rátör a zokogás. Kimászok az ágyamból és halkan odalépek hozzá. Ő hirtelen elhallgat, majd megfordulván felnéz rám könnyben ázó szemeivel. Én szó nélkül bebújok mellé és mikor sikerül elhelyezkednem, álomba zuhanok.
A saját ágyunkban ébredek, Allie mellett. Ő még békésen szuszog, apa viszont szokás szerint csak a reggelit hagyta hátra: egy-egy szelet vajas kenyeret. Éppen leülnék, hogy nekikezdjek az evésnek, amikor kopogtatnak az ajtón. Az ablakhoz lépek, és kilesek a függöny mögül. Kihagy egy dobbanást a szívem, ahogy meglátom a két férfit: fekete öltöny, pisztolytáska, szemüveg. Apa mesélt róluk, olyan céges alkalmazottak, akik járják a városok peremén fekvő nyomornegyedeket és gyerekeket rabolnak el, hogy aztán saját céljaiknak megfelelően neveljék fel őket. Lebukok, és odakúszok Alliehez.
- Ébresztő! Allie, kelj fel! – búgom a fülébe. Szemeit felnyitja, s kérdőn rám emeli tekintetét.
- Nincs időm elmagyarázni - segítem ki az ágyból -, de most velem kell jönnöd! A hátsó kijáraton megyünk. Vegyél fel egy kabátot és… - mondandómat éles robaj szakítja félbe, ahogy az egyik férfi berúgja az ajtót. Felállok, s védelmezőn húgom elé lépek, ám semmi esélyem sincs. Sokkal nagyobbak, erősebbek nálam, így hiába kapálózom, könnyedén felkapnak. Alliere nem pazarolják idejüket, valószínűleg még túl fiatal ahhoz, hogy hasznát vegyék. Húgom torkából keserves kiáltás tör fel, ahogy az idegenek vállukon velem kivágtatnak az apró házból. Odakint rögtön arcon csap a metsző hideg, főleg, hogy pizsamában vagyok. Az autójuk – fekete, sötétített ablakos jármű – közel parkol, így egy percbe sem telik bele, hogy odaérjünk. Felnyitják az egyik hátsó ajtót, és durván az ülésre dobnak. A kocsi két részre van osztva egy plexilappal, így nem hallok semmit abból, amit csinálnak. Érzem, ahogy a motor beindul, a levegő pedig egyre sűrűbbé válik. Mire a kocsi kigördül az útra, én már eszméletlenül fekszem.
***
Kellemes, tavaszi szellő cirógatja az arcomat, miközben odasétálok a felhőkarcoló üvegajtajához. Éjszaka van, így az utcák meglehetősen kihaltak, még itt a városközpontban is. Mostanában egyre gyakrabban kalandoznak el gondolataim, többször jut eszembe régi életem. Azon a bizonyos napon változott meg minden, amikor elraboltak. Elhoztak ide, a városba, ahol éveken keresztül képeztek, hogy tökéletes alkalmazott legyek a Cég számára. Mondhatni, élethosszig tartó szerződés köt hozzájuk. A feladatköröm összetett, mégis könnyen értelmezhető: orgyilkosság, szabotázs, beszivárgás. A Cégnek sok ellenlábasa akad, és a diplomatikus fellépés sok esetben nem kivitelezhető. Mivel szabadságom csak relatív, és a kapcsolatteremtés is korlátozott, a családomról kevés információ áll rendelkezésemre. Tudom, hogy apa teljesen összetört, miután értesült az esetről, és italba fojtotta bánatát. A húgom lopni kényszerült, hogy legyen mit enniük, pedig alig volt nyolc éves. Nemrég a fülembe jutott, hogy a Rendőrtiszti Akadémián végzett, viszont apa sorsa ismeretlen. Talán jobb is így…
Megrázom fejemet, hogy felocsúdjak, majd előhúzom a hamisított belépőkártyámat zsebemből. Az elektronikus zár halkan felzümmög, ahogy kioldom az igazolvány mágnes csíkjával. Előveszem pisztolyomat, mielőtt belépnék az épületbe, s hangtompítót csavarok a cső végére. Értesüléseim szerint Akio Nagassawa, a robottechnikai CyberME corp. vezérigazgatója jelenleg is irodájában tartózkodik, ám az odáig vezető út valószínűleg nem lesz zökkenőmentes. Néha eszembe jut, hogy vajon miért is kell ezeknek az embereknek ily kegyetlen halált elszenvedniük, ám az én dolgom csupán a végrehajtás, nem a kérdések feltevése. Óvatosan besurranok az előcsarnokba, ahonnan rögtön a – most üresen álló – recepciós pult felé veszem az irányt. A konzolt könnyen feltöröm egy vírus segítségével, és letöltöm az irodaház térképét a karomba ültetett kézi-számítógépre. Legegyszerűbben lifttel tudnék feljutni Nagassawához, ám azt minden bizonnyal zárva találnám, továbbá a lebukás esélye is nagyobb, így a hagyományos lépcsőzős módszerre esik a választásom. Több emeletet kell megmásznom, közben folyamatosan ügyelve biztonságiakra, ám nem véletlenül vagyok a Cég egyik legjobb merénylője. Az elektronikus térkép sokat segít a védelmi pontok és őrjáratok elkerülésében, míg végül egyetlen lövés nélkül sikerül feljutnom a kijelölt folyosóra. Megállok az iroda ajtaja előtt, és mély lélegzetet veszek. Pisztolyomat előretartva lassan lenyomom a kilincset, majd belépek a helyiségbe. A szoba igen ízlésesen van berendezve, ezt el kell ismernem: a falakon gyönyörű tájképek lógnak, a bútorok patinásak, a szemközti fal egésze üvegből áll, így remek kilátás nyílik a városra. Eme ablak előtt áll Nagassawa, aki a jelek szerint nem figyelt még fel jelenlétemre. Jobb oldalt két szobanövény között egy ajtó vezet a szomszéd szobába, úgyhogy előre is figyelmeztetem magam – csak a biztonság kedvéért.
- Nem kérdezem meg honnan jött, mivel igen kevés riválisom menne el ilyen messzire puszta üzleti versengés okán – szólal meg tűnődő, ám mégis határozott hangon. Ezek szerint tévedtem. Már éppen lövésre emelem a fegyverem, amikor a világítás hirtelen vörös villódzásba vált át, s egy sziréna éles hangja szólal meg. Alig telik el pár pillanat, mire a szomszéd ajtó kivágódik, és három biztonsági ereszt rám tüzet. Begurulok egy antik fotel mögé, s onnan adok le néhány jól irányzott lövést. Két egymást követő, halk puffanást hallok. Ezek szerint már csak egy őrrel kell elbánnom, és szabad az út a préda felé. Felállok, célzok, s lövök. Amint lehúzom a ravaszt, izmaim megdermednek, testemet hideg veríték önti el. Az égszínkék, eltökéltséget sugárzó szempár mereven vizslatja arcomat. A hófehér arcocska ugyanolyan pirospozsgás, mint évekkel ezelőtt, csak most nem olvadt hó, hanem izzadság pöttyözi.


- Allie – suttogom magam elé megkövülten. Mire a szócska végére érek, a lövedék már el is érte a bájos arcocskát, egyenesen húgom homlokába fúródik. Karcsú teste megrándul a becsapódástól, majd élettelenül a földre hullik. Mézszín haja, melyet most összefogva visel, arcába omlik. Előbújok fedezékem mögül, majd teszek egy lépést felé; és még egyet… és még egyet. Megtörten borulok le a holttest mellé, gyengéden ölembe húzva fejét. Szemei, melyek egykor oly pajkosan csillogtak most üvegesen merednek a semmibe.
- Miért? – nyögöm magam elé elfúlóan. Hogy lehetséges ez? Elmém nem hajlandó elfogadni a keserves igazságot. A fiatal arc most gondatlanul sima, pont, mintha csak aludna. De most más a helyzet… eddig nem tudtam, hol van. Nem tudhattam, hol van. Egy részről szörnyű kín volt a sötétben élni, ellenben biztos voltam benne, hogy élete boldogabb, ha én nem vagyok része. Ez a durva, kegyetlen világ nem neki való. Most mégis: az én kezeim által leli halálát. A munkámat végeztem. Vajon mennyit érhet ezeknek a vállalatoknak az emberi élet? Mennyit fizettek volna egy független bérgyilkosnak, hogy végezzenek a húgommal, vagy akár velem? A társadalmunk elbukott. Ugyanazok a farkastörvények uralkodnak, mint évszázadokkal ezelőtt, csupán a köntös más. Önmarcangolásom burkán keresztül halk nesz jut el hozzám. Felemelem a fejem, és látom, ahogy Nagassawa elindul az ajtó felé. Felveszem pisztolyomat a földről, és lelövöm. Tehetetlenül bukik íróasztalára, és néhány görcsös rángás után elszáll belőle az élet. Miért büntet engem a Sors? Mit vétkeztem? Valószínűleg már sosem lesz lehetőségem kideríteni… a bejárati ajtón keresztül őrök sokasága lepi el az irodát, fegyvereiket egyenesen rám szegezve. Óvólag feljebb húzom ölemben Alliet, s ráborulok. Őt nem kapják meg. Látom, ahogy mozog a szájuk, ám mondanivalójuk már nem jut el tudatomig. A világom összeomlott. Eddig eszköz voltam, ám most már ezt a szerepet is képtelen leszek betölteni. Pisztolyomat lassan halántékomhoz emelem. „Ne! Állítsák meg!” – hallom a tompa kiáltást, de nem tehetnek semmit. Lehunyom szemeim, s elképzelem, ahogy Allievel együtt futunk a végtelen mezőkön, ahogy a hideg szél az arcunkba csap, ahogy a hó ropog a lábunk alat… és meghúzom a ravaszt.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Keresés