Túlélés

• Téma: Elmélkedés, gondolatok | Szerző: N. Tomi

Túlélés… Egy szó, mely minden emberi lény mozgatórugója, ám senki számára sem jelenti ugyan azt. Egy egyszerű kifejezés, mégis oly sok mindent mond, s még több kérdést vet fel. Mire hajlandó valaki azért, hogy túléljen? Mennyi áldozatot hajlandó hozni, és mi történik, ha a szemére telepedett ködtől képtelen már látni: vajon nem áldozott-e túl sokat a túlélés oltárán? Egységben, vagy külön; aktívan, vagy passzívan; agresszíven, vagy békésen? Civilizációnkat több ezer évesnek tekintjük, és bizonyos mértékek szerint az emberiség már sokat megélt. Ennek ellenére, történelmünk nem képes maradéktalanul választ adni ilyen alapvető kérdésekre, és ez gondolkodásra ad okot…
Fiatal fejjel, minden ráció nélkül hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy az élet megoldja magát, nekünk csak sodródnunk az árral. A túlélés csak egy tisztázatlan fogalom, inkább szórakozunk, tapasztalatot gyűjtünk. Később ezek a tapasztalatok segítséget nyújthatnak a jövőben, ám vannak, akik sokkal gyakorlatiasabban közelítik meg a dolgot. Vannak, akiknek a túlélés elsődleges cél marad, s ezt sosem tévesztik szem elől. Számukra a hatékonyság marad a legfőbb érdem, de ahhoz, hogy valaki hatékonyabbá váljon, tökéletességre kell törekedni. A tökéletesség pedig áldozatokat követel. A határ, mely elválasztja a „nem eleget” és a „túl sokat” oly halvány, hogy a szürkének ezen egyedi palettáján könnyen eltévelyedhet az illető. Mikor az ember magabiztos, és igyekszik fent tartani a látszatát annak, hogy döntéseiért bátran vállalja a felelősséget, a belülről emésztő kétség alattomos méregként hat a lelkére. A lelkiállapot nem tükrözi vissza az eredményeket, és már a hatékonyság sem jelent vigaszt: az áldozatok és veszteségek kósza emlékei újra és újra felbukkannak, gonosz mód befurakodva az apró repedésekbe, hogy résekké feszítsék őket.
De előbb vagy utóbb, az elme rendbe teszi a dolgokat, és a lélek a gyógyulás útjára lép. Akár egy büszke, magasba nyúló fa, melyet megtépázott ugyan a vihar, s meghajlította annak derekát, mégsem törik meg. Gyönyört keltő lombkoronájának nyoma sem maradt, ám az apró kis rügyek zölden csillannak a nap első sugarai alatt. Felszabdalt kérge megkeményedik, a sebek meghegesednek. Bármily erő ostromolja, délceg törzse szikla marad a viharban, és ami a legfontosabb: túlél. Gyökerei minden áldozattal, melyet meghozott, mélyebbre fúrták magukat a földbe, stabilitást adva…
Az ember lényegét az adja, hogy saját véleménye van, és az eltér társaiétól. Ám képes az alkura, a vitára, és a megegyezésre, mert az ősi ösztön megsúgja: a túlélés mindent felülír.