Túlélés

• Téma: Elmélkedés, gondolatok | Szerző: N. Tomi

Túlélés… Egy szó, mely minden emberi lény mozgatórugója, ám senki számára sem jelenti ugyan azt. Egy egyszerű kifejezés, mégis oly sok mindent mond, s még több kérdést vet fel. Mire hajlandó valaki azért, hogy túléljen? Mennyi áldozatot hajlandó hozni, és mi történik, ha a szemére telepedett ködtől képtelen már látni: vajon nem áldozott-e túl sokat a túlélés oltárán? Egységben, vagy külön; aktívan, vagy passzívan; agresszíven, vagy békésen? Civilizációnkat több ezer évesnek tekintjük, és bizonyos mértékek szerint az emberiség már sokat megélt. Ennek ellenére, történelmünk nem képes maradéktalanul választ adni ilyen alapvető kérdésekre, és ez gondolkodásra ad okot…

A szív és az ész küzdelme

• Szerző: Nana

A szív hihetetlen sebességgel igyekezett gazdája tudtára adni, kivel áll szemben, a gyomor is segített neki: Pillangókat engedett szabadon. Ám az ész ezt nem nézte jó szemmel.
-Nyugalom! Ő is csak egy fiú! – Mondogatta
A szív erre csak még inkább kalimpált. A gyomor sokszorozta a pillangókat. Ebből kifolyólag a gazda, azaz a leány arcára halvány rózsás pír ült ki.
Addig-addig veszekedtek, míg az ész nagyon megsértődött.
-Buta vagy szív! És te is gyomor, mert segítesz neki! Tudod, ez a fiú furcsán különleges gazdánk számára, és el kell ismernem, egész kedves, de csak egy a többi közül. – Vágta oda dühösen az ész.
-Még hogy mi vagyunk buták! Hogy tudsz ilyet mondani? Hiszen ez a fiú a legkülönlegesebb az összes közül! Olyan aranyos, és oly kedves! Szereti őt a gazdánk! Én is szeretem! Ez szerelem a legjavából! – Szállt vitába vele a szív.
-Én a szív oldalán állok. És te fogsz rosszul járni, ha ennyire csatázni akarsz! Kettő az egy ellen! – Érvelt a gyomor.
-Te csak azt hiszed! Az agy mindig velem van, és természetesen a józanész és az agy sokkal erősebb páros, mint a gyomor és a szív! – Dühöngött tovább az ész.

Ünnepi szösszenet

• Szerző: Flór

A színek pompás varázsa váltakozva világította meg kíváncsian fürkésző arcom, mely saját magát kémlelte egy kis piros gömbben, ami a karácsonyfa ágáról lógott, díszítve azt többi társával. Varázsa vonzotta tekintetem, és nem hagyta azt elszabadulni róla. Körülöttem mintha megállt volna az idő. Halkult fülemben a gyerekek zsivaja, és a felnőttek eszmecseréje. Eltűnt a szemem elől a nyüzsgő családi légkör, és figyelmem csupán arra az egy pontra összpontosult.

Fejtegettem, vizsgálgattam, mintha kérdésem lenne hozzá, vagy csupán gyönyöre nyűgözne le. De gondolataim hirtelen másfele terelődtek. A karácsonyfát körülölelő égősorok egy sora nem világított. Talán kiéghetett az egyik kis izzó, és az vitte magával a többit, kissé, bár alig észrevehetően, de pont elég szívfájdítóan elcsúfítva vele a fát. Mert ha hiányos a díszítés, akkor hiányos a fa is, a hiányos fa már nem lesz olyan szép fa, és a nem olyan szép fa az ünnepet is „nem olyan széppé” teheti. Bár ki lehet cserélni az izzót újra, mégis kellemetlen pont az ünnep alatt a hibákat keresni izzóról izzóra, a helyett, hogy ezeket még az előtt letisztáznánk, és csodás fényáradattal élvezhetnénk a karácsony minden pillanatát, hibák nélkül. Hisz csúnya dolog kiégett izzósorral díszíteni a fát.