Ünnepi szösszenet

• Szerző: Flór

A színek pompás varázsa váltakozva világította meg kíváncsian fürkésző arcom, mely saját magát kémlelte egy kis piros gömbben, ami a karácsonyfa ágáról lógott, díszítve azt többi társával. Varázsa vonzotta tekintetem, és nem hagyta azt elszabadulni róla. Körülöttem mintha megállt volna az idő. Halkult fülemben a gyerekek zsivaja, és a felnőttek eszmecseréje. Eltűnt a szemem elől a nyüzsgő családi légkör, és figyelmem csupán arra az egy pontra összpontosult.

Fejtegettem, vizsgálgattam, mintha kérdésem lenne hozzá, vagy csupán gyönyöre nyűgözne le. De gondolataim hirtelen másfele terelődtek. A karácsonyfát körülölelő égősorok egy sora nem világított. Talán kiéghetett az egyik kis izzó, és az vitte magával a többit, kissé, bár alig észrevehetően, de pont elég szívfájdítóan elcsúfítva vele a fát. Mert ha hiányos a díszítés, akkor hiányos a fa is, a hiányos fa már nem lesz olyan szép fa, és a nem olyan szép fa az ünnepet is „nem olyan széppé” teheti. Bár ki lehet cserélni az izzót újra, mégis kellemetlen pont az ünnep alatt a hibákat keresni izzóról izzóra, a helyett, hogy ezeket még az előtt letisztáznánk, és csodás fényáradattal élvezhetnénk a karácsony minden pillanatát, hibák nélkül. Hisz csúnya dolog kiégett izzósorral díszíteni a fát.