Katie - Ha szólhatnék

• Szerző: Katie | Téma: Gondolatok, érzelmes

A lány cipőjének kopogása törte meg csupán a csendet. Nem hozta zavarba egy picit sem, hozzá volt szokva. Hiszen mindig csend volt. A szél besompolygott a résnyire nyitott fehér ablakon, és meglibbentett néhány függönyt. Egy papír csapódott fekete cipőjének orrához, ami zörögve, s suhogva érkezett meg. A lány lassú, kecses mozdulattal hajolt le és felemelte, majd tovább sétált, mintha mi sem történt volna. Csakhogy célt váltott. Letelepedett a csarnok bal oldalán elhelyezett fehér fotelek egyikére, majd nyugodt tekintettel végigpásztázta az embereket. Egy ember nézett rá. Egy fiú, a csarnok közepén lévő könyvek közül. Mikor észrevette, hogy a lány is őt méregeti, szégyenlősen elkapta tekintetét, mintha egy kislány lenne, megtermett férfi létére. A lány a papírlapot méregette. Egy spirálfüzetből kiesett lap volt...

"Éreztem ahogy a könyv lapjai súrolják az ujjbegyeimet, és a levegőben terjedni kezd a régi lapok jellegzetes illata. Meg kell valljam sosem értettem miért olvashatunk könyveket. Természetesen nagyon örültem neki, de számomra ez olyan, mint amikor túl kevés csokoládé krémet raknak a sütibe. Tudjuk, hogy van és érezzük, hogy finom de annyira keveset adnak belőle, hogy nem tudjuk kiélvezni. Látjuk a szerelmet, a féltékenységet, a bűnöket, a bűnhődést, vezeklést, büszkeséget, gyönyört, barátságot. Mindent megmutatnak nekünk, csak mi nem részesülhetünk belőlük. 

Most Victor Hugo Nyomorultak című művét olvasom. Rendkívül elvarázsolnak az események, és a kapcsolatok. Vágyakozom az olyan kontaktusokra, mint a szerelem, a szeretet. Szeretnék egy családot. Olyat amiben konfliktusok alakulnak ki, óvják egymást, és mikor a gyerek hazaér az iskolából megkérdezik: mi érdekes történt ma veled? Konfliktus. Azt hiszem ez az a szó. A lexikonomból kerestem ki egyszer ezt a szót. Ezzel az emberek közti nézeteltéréseket, vitákat fejezzük ki, személyek közti összetűzést jelent. Nagyon sok ember nem is ismeri ezeket a fogalmakat, én tudom. Én sem ismertem, csak olvastam a napra szánt tananyagot, majd otthon a szobámban a bűvös-kockát fejtettem. Részt vettem a családi éneklésen minden reggel, és este, majd visszavonultam a szobámba. Leginkább a kockám foglalkoztatott, vártam az éneklést, nem értettem igazából semmit. Be kell vallanom, így visszatekintve, akkor csak azért vártam az esti programot, mert olvastam egyszer egy történetet, amit egy tankönyv hátsó oldalára írtak halványan ceruzával. Tudtam, hogy tilos a könyvbe írni, mert ez bizonyos formában kommunikációnak számít, de felcsigázott, hogy ha távolról is, de kapcsolatba kerülhetek valakivel. A történet egy nőről szólt, aki nem akart részt venni az éneklésen, így hát nem tette. Nem volt ki megakadályozza, mert senki sem szólhatott hozzá, majd mikor három év után újra csatlakozni akart, már nem tudott, mert megnémult. A hangok amiket hallatni tudott erőtlenek voltak, és gyengék. Úgy gondolom azért vártam az énekléseket, mert féltem ha nem kezdek idejében dalolni, a hangom nekem is elszáll. Ma azért várom az éneklést, mert ilyenkor kerülök a legközelebb az édesanyámhoz, és másik gyerekéhez. Hálás voltam neki, amiért ő hordott ki a méhében, és mert rengeteg mindent hagy a szobámban. Ajándékokat. Olyan dolgokat amik szórakoztatnak. Tőle kaptam meg az első könyvemet. Két- három hetente mindig valami új dolgot tesz a szobámba, mire hazaérek. Két éve kaptam meg az első könyvem. Az egyik nap igen érdekes dolog történt velem. Emlékszem, hogy fájt. Fájt ránéznem. Úgy gondolom ezt éreztem. Lüktetett a mellkasom, és olyan volt, mintha szorítanának belülről. Szörnyű érzés volt, és nem tudtam mi az oka. Három asztalra ült tőlem balra, és ugyan emiatt négy tökéletesen csiszolt üveglap választott el minket, úgy éreztem a kicsi dobogóm elhagyja jól megszokott helyét, és tova ugrál a padok között. A hajszíne pontosan passzolt az enyémhez, ugyan olyan csodálatos arany színű hajzuhataga volt mint édesanyámnak, és nekem. Kényszerítettem magam, hogy a tananyagomra tekintsek, ne pedig kecses kezének mozgását figyeljem. Arra gondoltam hogy, ilyen fajta gyötrelemben, rendkívül lassan telik el a nap. Gondolkoztam azon, hogy talán túl sokat olvasok, és annak a hatása az, hogy olyan érzéseim vannak mint egy Jane Austen regény főhősének. Arra gondoltam, ha kommunikálhatnánk meghódítanám, mint a könyveimben a lovagok. Esetleg ha írnák én is egy könyvet. Két éve foglalkoztat, hogy írjak. Soha sem tudjuk, hogy hová lyukadunk ki egy történetben. Soha sem tudhatjuk, mi fog következni. Az igazán jó történetek azok, ahol minden újabb mondat meglep minket, és újabb érzéseket hoz a felszínre bennünk. Ilyet szeretnék én is írni. Mint Robin Cook akinek falom minden sorát, mert sosem tudom mit zúdít rám megint, és tudni akarom mivel lep meg újra. Megdöbbenteni .. azt hiszem ez a célom nekem is. Magammal akarom ragadni az olvasót, hogy érezze amit én érzek amikor ezeket a sorokat lassan, megfontoltan leírom. Érezze magán a vonalakat, amit én a kecses bordó tollammal húzok ebben a pillanatban. Járja át ujjbegyeit a bizsergés, és hallja a papírlapok suhogását. Azt akarom, hogy szeressen bele a szerelmembe, fakassza könnyekre a fájdalmam, és sohasem számítana hányan olvassák el, csak az, hogy aki olvassa soha ne akarja letenni. "

A lány kétszer olvasta végig a macskakaparást, majd felállt, odasétált a fiúhoz, és visszaadta jogos tulajdonát. Illedelmesen bólintott neki egyet, amolyan köszönés képen, majd sarkon fordult, és elindult. A csöndet ismét a kopogás törte meg, és a fiú már megint azt a hosszú szőke hajat bámulta.

Miisz Art 2014 | Katie