A játékmester,
aki nem ismeri a szabályokat. Talán helytelenül lettek
megfogalmazva – néha az én soraimmal is ez történik, legyen szó
akár az írásról, akár pedig a sorsnak csúfolt magasztos
színjátékról. Vagy talán csak a játékos értette félre az
egészet? Ó, hisz milyen nevetséges, mégis, hogy versengett
egyáltalán a vörös bábu ellen? Olyan önző... Mindig nyer.
Talán jobb lesz, ha a
játékos elmegy egy kicsit pihenni. Tétlenül gondolkozik, mit
tegyen: heveredjen le a bársonykanapéra, vagy mozduljon ki egy kis
sétára?
Inkább útnak indul a
sötét éjszakába és szív egy kis friss levegőt. Odakint hideg
van, jobb lesz, ha felveszi vörös színben pompázó, szőrmével
bélelt kabátját. Kellemes melegséggel tölti fel rideg testét.
Sétálgat, elüti az
időt. Sokáig járkál a város peremén: megszomjazik. Erre azonban
csak akkor eszmél rá, amikor egy bolt neonvörös színben villogó
hirdetőtáblája irritálni kezdi szemét. Felháborító... Hogy
engedhetnek meg maguknak ekkora, és ilyen zavaró
figyelemfelkeltést?
Nem baj, még ha a
hirdetésük zavaró is, biztos lesz bent valami ital. Megkísérel
átsétálni az úton. Szörnyen villog az a felirat... Csaknem
elvakítja.
Balról közeledik egy
autó. Hogy lehet, hogy ezt nem vette észre? Mindegy is, még messze
van, átér előtte. A tócsát – amibe az imént lépett bele –
azonban nem veszi észre időben. Mégis milyen folyadék csúszhat
így?
Nem mozdul, nem csinál
semmit, csak kétségbeesetten fekszik a hideg és nedves aszfalton,
felette pedig elzúg a motor, majd végjátékként a fék is
csikorog egy éleset.