Reasy Brown – Vörös

• Téma: Sötét | Szerző: Reasy

A szín, mely folyton csak követ, életünk minden egyes sikátorában. Bennünk van, ott folyik az ereinkben, felépít minket, éltet. Alkot, díszít, készít és kecsesít. Szemünk is rá fókuszál először – mindig egy lépéssel előttünk jár. Tudja, mit kell tennie, magabiztosan cselekszik, hisz ő a játékmester.

A játékmester, aki nem ismeri a szabályokat. Talán helytelenül lettek megfogalmazva – néha az én soraimmal is ez történik, legyen szó akár az írásról, akár pedig a sorsnak csúfolt magasztos színjátékról. Vagy talán csak a játékos értette félre az egészet? Ó, hisz milyen nevetséges, mégis, hogy versengett egyáltalán a vörös bábu ellen? Olyan önző... Mindig nyer.

Talán jobb lesz, ha a játékos elmegy egy kicsit pihenni. Tétlenül gondolkozik, mit tegyen: heveredjen le a bársonykanapéra, vagy mozduljon ki egy kis sétára?

Inkább útnak indul a sötét éjszakába és szív egy kis friss levegőt. Odakint hideg van, jobb lesz, ha felveszi vörös színben pompázó, szőrmével bélelt kabátját. Kellemes melegséggel tölti fel rideg testét.

Sétálgat, elüti az időt. Sokáig járkál a város peremén: megszomjazik. Erre azonban csak akkor eszmél rá, amikor egy bolt neonvörös színben villogó hirdetőtáblája irritálni kezdi szemét. Felháborító... Hogy engedhetnek meg maguknak ekkora, és ilyen zavaró figyelemfelkeltést?

Nem baj, még ha a hirdetésük zavaró is, biztos lesz bent valami ital. Megkísérel átsétálni az úton. Szörnyen villog az a felirat... Csaknem elvakítja.

Balról közeledik egy autó. Hogy lehet, hogy ezt nem vette észre? Mindegy is, még messze van, átér előtte. A tócsát – amibe az imént lépett bele – azonban nem veszi észre időben. Mégis milyen folyadék csúszhat így?

Nem mozdul, nem csinál semmit, csak kétségbeesetten fekszik a hideg és nedves aszfalton, felette pedig elzúg a motor, majd végjátékként a fék is csikorog egy éleset.

Egy esti metrókocsi

• Téma: Érzelmes | Szerző: Nana

Bal zsebemből nagy nehezen előcibáltam a piros irattokom, és felmutattam a bérletem az ellenőrnek. Nem álltam meg, csak lassítottam tempómon. Mikor szemem sarkából láttam, hogy biccent, az irattartót visszatuszkoltam a zsebbe, és lerongyoltam a lépcsőn. A peron végébe sétáltam, és az órára lestem. Azt jelezte, másfél perc múlva beérkezik a metró. Kicsit kihajoltam a vágány felé, és távolról már láttam is a lámpák fényét. Nem figyeltem, kik várnak velem a metróra, mivel feltételeztem, hogy ilyen időben nem a legbarátibb társaság. Inkább a fülemben dübörgő ricsajra, akarom mondani, zenére koncentráltam, és elmerültem benne, amíg csigalassúsággal döcögött be a szerelvény. Abban a pillanatban, hogy kicsapódtak az ajtók, felléptem a legutolsó kocsiba, és közvetlen az ajtó melletti ülésre vágódtam.

Mindörökké Magyar

• Szerző: Reasy

1956, október 26; Budapest

Kovács Ákos egy másik társával rohant a lépcsőház keskeny falai közt. A szovjet tankok hamarosan elérik a mozit, ők pedig ezt szerették volna megakadályozni.
Beértek egy poros, lakatlan szobába. Teljesen üres volt odabent. Az egyetlen fellelhető tárgy, tárgyak az ablakba készített molotov koktélok voltak. A szoba két ablakkal rendelkezett (üveg persze egyikre sem jutott már). Mindkettő párkányában ott pihent kettő-kettő üveg, teljesen előkészítve a használatra.

-A srácok jó munkát végeztek!-mondta Ákos. Társa, Zoli pedig bólogatással helyeselt.
Guggolva az ablakmellé lopóztak, és próbáltak leskelődni. Igen fontosnak számított, hogy ne vegyék észre őket, hiszen amint meglátja őket egy szovjet, már csak egy nyelvfracsaró orosz szó kell és a földdel teszik egyenlővé az épületet. A dominóelv szerint pedig a mellette lévő 2-3 ház is követte volna, ahol szintén sok felkelő húzta meg magát.
Megjegyzés: A novellában szereplő nevek nem valós, azaz kitalált személyeket takarnak a történet valósághűsége ellenére!